Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Kelen István: A londoni leány

lehellet párázott, a lámpák különös, bizonytalan fénye eszembe juttatta a magányt, így mentem az „Impe

rial" felé.

Pontosan érkeztem. Úgy beszéltük meg, hogy a szobájába telefonáltatok. Úgy tettem. Az élőcsarnok egyik karosszékébe ültem és vártam rá. Jött Megdöbbentem. Talán tévedek? Hiszen ez nem ő! Tegnap másmilyen volt Szébb volt. A hangja azonban mégis csak az övé.

A tegnap, mint az életben oly sokszor, már elérhetetlen álomkép volt, csalóka megtörtént. Az idő enyhült. Puha szellő áramlott, csöndbe halkult a forgalom.

— Milyen

furcsa, hogy mi ketten . . . idegenek . . . találkoztunk . . .

Mosolygott.

„Szóval szentimentális", — gondoltam. „Annál jobb.',

— Igén,

— felelte — ez nagyon furcsa.

— Hová

való?

— Londoni

vagyok.

— Mit

keres Prágában?

— A

cégem küldött tanulmányútra itteni fiókunkhoz. — Megmondta milyen szakmában dolgozik, de már nem emlékszem rá.

A ,Manes-terrasz"-ra vittem, a Moldva partjára Alattunk hömpölygőit a fekete-piszkos folyó, a hidak lámpái bátortalanul hunyorogtak a sötétségen át, a meszszeségben a Hradzsin sziluettje rajzolódott elénk.

Kedvelt angol íróimról beszéltem a londoni leánynak, egész tüdőbeteg világnézetem kifejtettem neki, szóval összebarátkoztunk. Mint minden ilyen alkalomkor, úgy most is, valami jóleső érzés töltött el. „Látod", — mondtam magamban — „véletlen az egész és az ember mégis boldog lehet".

— Engem

Istvánnak hívnak és magát? — kérdeztem tőié jóindulattal. Legnagyobb csodálkozásomra még ezen a kérdésen sem ütközött meg.

— Dulcsineának vagy Viviennek hívnak. Amelyik tetszik.

Én Anikónak fogom hívni. Beleegyezik? Szép név. Szeretem ezt a nevet. Magyar név. Jó?

Próbálgatta.

— Oniko.

— Nem, Anikó, — javítottam ki.

Újra hibásan mondta. Jót nevettünk. A fizetőt hívtam. Fizettünk. Megindultunk. Esti séta a Malá Stranán, igazán regényes dolog, különösen egy londoni