Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Palotai Boris: Tátrai vihar

kell és felsívit élesen, sírva, mintha megszúrták volna.

Anya felriad. Ott áll az ágy mellett, rémülten néz a zokogó kislányra, aki ide-odaveti magát az ágyban és csuklik és hörög és rázza a sirás.

— Rosszat

álmodtál? Vera, Veruskám! Itt egy kis víz. No mondd szépen . . . gyere hozzám, no gyere.

— Anya,

ugye te szép vagy? És nem viseled azt a szürke hósapkát és szép vagy? — Nem is lehet érteni, mit mond, megtörve jön ki egy-egy szó belőle, aztán sírásba botlik. Anya vállába fúrja fejét, könnye és nyála végigfolyik a mellén.

Most nyílik az ajtó, apa zseblámpása bevilágít. — Na mi az, szól és szalad Verához. Odatartja a zseblámpát és rávilágít.

Sárga fény önti el apát, mint a villám és Vera újra felsikít, nem is sikít, ordít, fuldoklik és menekülve tartja maga elé mind a két kezét.

— Mi

van ezzel a> gyerekkel?

— Anya,

ugye te vagy a legszebb? Csak téged szeretlek, csak téged.

Anya lehajtja a fejét, babrál Vera hajában, az ujja reszket.

— Ideges

ez a gyerek, vérszegény, arzént fog szedni. Mégis hallatlan, ilyen rohamok ebben a korban ok nélkül — mondja bosszúsan apa.

Anya ujja reszket, mint a fűszál, ha a szél fújja.

— Feküdj

az ágyadba szépen.

Apa1 gyertyát gyújt és vetkőzni kezd. Át akarja fogni a kislányt, hogy az ágyába vigye. De az kitágult, véres szemmel néz szembe vele, a sírása is megakad és csak liheg, zihál, szorító, dühös fájdalom löki meg, térdre áll és előregörbült testtel néz az; apjára. Most nyomni kezdi a fejét valami szoros sapka, úgy nyomja, hogy már semmit sem lát, csak négy kart és négy lábat, amelyek idekúsztak a szobába az anya ágyára és eltakarják az anyát.