Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Palotai Boris: Tátrai vihar

csak az izzó szálakat látni, amint vörösen, erőtlenül birkóznak még az árammal, azután feketeség borul az épületre.

Zzzzzz . . . ssss . . .

Zúgnak a fák, ömlik az eső, talán becsap az ablakon is és elviszi anyu ágyát, kisodorja. Jaj . . . jaj . . . jaj . . . jaj . . .

Kifulladva’ megáll, a fülében dobog a szíve, hangosan lélekzik, egy hosszút, két rövidet, egy hosszút, két rövidet.

Hangokat hall. Apa . . . igen, ez az ő hangja. Mintha valaki a szájára tenné a kezét, úgy beszél fojtottam furcsán. Csak nem bántják! Szalad a hang felé, mindjárt kiáltani fog segítségért, ordítani, igen!

De most nevet apa, mintha gargalizálna, így nem hallotta nevetni sohasem. Milyen furcsa. Most susog valaki, aztán az is nevet egy kurtát, egy egész picikét, nem is nevetés ez. Hanem micsoda?

Villámlik. Vera be akarja húnyni a szemét, de nem tudja, mert a fellobbanó világosságnál két alakot lát az ablak mellett. Ott, ahol ő állt ma a fűtőtestnek támaszkodva. Odaragad a tekintetével. Nem, az nem két alak, csak egy, de négy keze van és négy lába s egybefonódik a négy láb és négy kéz, mint a mongramm szára és fehérek a villám fényénél, egészen fehérek és apa . . . hisz ez apa.

Újra hallja azt a gurgulázó nevetést, mintha utánadobnák. Hallja akkor is, mikor már messze van tőlük és forró tagokkal rohan a szobájába, a hátában érzi a susogást, ezt a fojtott rekedt valamit, ami egészen mélyről jöhetett, nem is volt hang, se szó, mi volt az? Vera tapogatózva megy az ágyig, most jó a hidegség, jó, jó, jó. Kinyújtja a lábait, erősen, hogy fájjon, fejét megfeszíti és a plafonra bámul. így fekszik mereven visszatartott lélekzettel, aztán nem bírja tovább, kirobban belőle a lélekzet, cibálja a mellét, hogy sírni