Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-04-01 / 4. szám - Karinthy Frigyes: Két látomás

Karinthy Frigyes: Két látomás

bánná fel... Előbb a szobafalak verték vissza, aztán kitágult a robaj, most már az egész menybolt rengett és robajlott és dörgött.A

dörgő fekete robbanás mint szétáradó legyező átfogta a látóhatárt, elérte a napot... abban a pillanatban iszonytató detonációval felrobbant a Nap és sötét lett. Koromsötét, de korántsem nyugalom, a fekete űrben egymásután robbantak fel dörögve, egyre hangosabb dörgéssel a távoli csillagok, meszsze naprendszerek — — — a legyező gömbje *

ki tágult s mint végtelen sora a gyúlékony és robbanó rakétáknak az egész mindenség elsötétülve egyre hangosabban, elképzelhetetlen ordítással fokozta, egyre fokozta a revolverdörrenés visszhangját... s többé meg se szűnt ez a növekedő hang... messzebb, egyre messzebb körben... egyre körben... hangosabban, egyre hangosabban, robbantak fel tejutak, világrendszerek, ködfoltok,, elgondolhatatlan szférák, világok, melyekről talán tulajdon teremtőjük se tudott... és ez a dörgés egyre tágabb és szörnyűbb és rémesebb lett és már nyilvánvaló volt, hogy oly rémesen és borzalmasan fog dörögni egy örökkévalóságon át az összeomló világegyetem, mely végtelen idők óta lett és csak végtelen időkön át pusztul el (mintahogy egy végtelenből jött szőnyeg végtelenül fejthető csak fel) állandó, fokozódó visszahangjától egy revolverdörrenésnek.............. s egy örökkévalóságon át igy ordított és dörgött és omlott össze és üvöltött fájdalmában és haragjában a megsebzett Rend, amit a büszke Bátorság, az öröm teremtett és egy ostoba és gyáva kis gondolat valahol kilyukasztott és megzavart.