Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-12-01 / 10. szám - Bibó Lajos: Pali bácsi fifikája
Bibó Lajos: Regény — Juliskát nem tudjuk az idén kineveztetni. Feri meghökkent. — Valami akadály merült fel? — Várj, ne ijedj meg, még nem fejeztem be. Nem tudtuk kineveztetni, csak helyettesnek. Feri fellélegzett. — Ilyen rövid idő alatt megjárja a kérvény a minisztérir mot ? — Az öreg személyesen intézte el. Az értesítés már el is ment a dombóvári' tanfelügyelőséghez. — Dombovárott kapott állást? — Ott. — Jó messzire kerül szegényke. Szoboszlay szivarra gyújtott^ — Hát, — csípte le a szivarja végét, — Dombóvár bizony, távol esik egy kicsit innét... Feri, maga sem tudta, miért, de nem érzett különösebb örömet. — Hálás vagyok, kedves bátyám, igazán, nagyon köszönöm Juliskának a nevében is. Szoboszlay legyintett, hogy semmi az egész. — Sohse hálálkodj, — fújt egy nagyot. — Ej de kutya meleg van itt. Nagyon megszorult a hőség ebben az udvarban. Ivott, aztán hátradőlt a székében. — Azért vagyunk urak, hogy támogassuk és segítsük egymást. Ne félj, éppen eleget szidnak érte az irigyeink. Ne tudom aztán, mi lesz belőlünk, a földből, meg a dzsentriből, ha egyszer elfelejtjük, hogy valamennyien az egymás édes testvérei vagyunk. A cigány szünetet tartott, az asszonyok is visszajöttek táncosaikkal. Összetoltak két asztalt, két füstöst, a segédprimást meg a kontrást kiszakították a bandából, s a mulatság most már két kövön őrölt. Lassan azért kezdett elnehezülni az éjszaka. Pitymallatkor roskadt a tűz, hajnali négy óra felé a parázs már csak éppen hunyorgott. A duhaj kedv egy láthatatlan varázsütésre négy óra után megtorpant. A bál eloszlott és az asszonyok ásitozni kezdtek. Szoboszlayék is felkerekedtek. Amikor kifordult velük az autó az udvarból, Döngicsér a tenyerével bucsuképen beletolt a levegőbe. — Menjetek! Menjetek!... — intett utánuk. — Akkor lássalak benneteket, amikor a hátam közepét. A rebellis csakugyan ott szunnyadt benne, s ha sokat ivott, nem állhatta maga körül a felsőbbséget. Kifogástalanul elázott
