Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-12-01 / 10. szám - Bibó Lajos: Pali bácsi fifikája

Bibő Lajos: Regény

ezúttal is és morogva dűli öngólt a felesége mellett.

Az asszonyok a községháza előtt elbúcsúztak egymástól.

— Aludj jól.

— Szép álmokat.

— Pá, kedvesem — csókolództak össze.

Feri meg Juliska hazakisérték Erzsikét, aztán átvágtak a templom előtti téren, hogy beérjék az édesapjukat, aki az alsó itatónál várakozott rájuk.

Siettek, közeledtek az itatóhoz.

— Beszéltem Szoboszlayvál — fogta rövidre Feri. — Kineveztek Dombóvárra helyettesnek. Holnap utazunk.

Meggyorsította lépteit, s igy nem láthatta Juliskának az arcát.

Az nem felelt, csak szalc.dt utána. Alatta dobolt a föld, fölötte reszketett az ég, s a hirtelen megsürüsödött levegőben, sziszegő, zugó, cikázó hangok pattogtak.

— Tram ! — Tram!... — verte valaki az utat mögötte s> az a láthatatlan, ezer hangon szikrázó lidércnyomás, amely ránehezedett, csak akkor szűnt meg, amikor a szobájába érve, lerogyott az ágya fölé akasztott kis Mária-szobor elé.

— Szűz Anyám, ne hagyj el !... — tört ki belőle a zokogás.

Az irgalmas Szűz arcán azonban most nem tudott áttörni a mosoly a megkövült fájdalom némaságán.

A mennyei köny őrület — elkésett.

Feri, amikor felkelt, szólt az édesapjának.

— Holnap felmegyek Pestre. Veszek néhány műszert. Maiammal viszem Juliskát is.

Később átment Erzsikéékhez.

— Melyik vonattal utaznak ? — kérdezte a lány.

— A reggelivel.

Erzsiké nem győzte sajnálni Juliskát.

— Bánt, hogy a múltkor azt a szamárságot mondtam — vádolta magát.

Feri megnyugtatta:

— Ne tegyen emiatt szemrehányást magának. Ennek igy kellett történni.

— Meddig maradnak?

— Ma kedd van — számolta a napokat Feri —, szombaton itthon vagyunk.

— Szegény kislány.

— De hiszen mondtam már, hogy nem emberevők köző megy.

Este korábban feküdtek le, mint máskor, mert fáradtak voltak az előző éjszakától. <