Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-12-01 / 10. szám - Bibó Lajos: Pali bácsi fifikája

Bibó Lajos': Regény

Hosszú hallgatás után szólalt meg:

— Féltizenegy van, bátyám, nemsokára indul a vonatod, — figyelmeztette az idő múlására Szoboszlayt.

— Nos? — kérdezte várakozóan.

Az alispán a szemébe nézett.

Juhász Feri fölsegitette rá a kabátját.

— Majd az állomáson megadom a választ, — mondta különös, forró hangon.

Fizettek, otthagyták az éttermet, kocsiba ültek és kihajtattak a Nyugati-pályaudvarra. Amikor Szoboszlay felszállt a vonalba, Juhász Feri ezzel nyújtott neki kezet:

— Ne szólj édesapámnak, hogy Pesten jártál. A hét végén otthon leszek. Fölveszem a harcot. Vagy én, vagy az a kis boszorkány ! Egyikünknek alul kell maradnia! — szólt és a szeme lángolt.

A vonatvezető dudált, a vonat megindult és kigördült a csarnokból. Szoboszlay boldog örömmel húzódott be az egyik elsőosztályu fülke sarkába. A kezét dörzsölte és mosolyogva virrasztotta át az éjszakát. Amikor reggel Battonyán kiszállt, kocsiba ült s egyenesen Rabára hajtatott. Juhász Pál, Ferinek az apja már kint várta a verandán.

Szoboszlay három lépcsőt ugrott egyszerre.

— Minden rendben van! — ölelte át az öreget.

Öreg Juhász Pál szaporán pislogott:

— Hazagyün ?

— Haza, szombatra itthon lesz. [ ( j ’ |

Juhász Pál legényes nekigyürkőzéssel rántott a nadrágján.

— Nahát akkor félre köll veretni a harangokat. Hadd tudja mög mindönki, hogy hazagyön a gyerök. Oszt legelsőbb a jegyzőt köll értesíteni, mert a gyerök majd ürajtuk körösztül kapja be a csalétköt.

Szoboszlay kacsintott.

— Majd én értesítem. Még délelőtt felhívom telefonon. Felhívom és úgy ráijesztek, hogy hóttig reszket tőle az ina.

Nevettek, boldogan, hangos szívvel.

Vájjon min nevetett ez a két kedves arcú, mindig mosolygó szemű huncut öreg?