Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-03-01 / 3. szám - Figyelő - Sándor László: Művészeti nevelés és műkereskedelem Szlovenszkón

FIGYELŐ

Művészeti nevelés és műkereskedelem Szlovenszkón

Jó három évvel ezelőtt Dzurányi László ankétet rendezett a P. M. H. hasábjain a sztovenszkói magyar képzőművészet válságáról. A hozzászólók — főleg művészek és kritikusok — rámutattak azokra az okokra, melyek a képzőművészet válságát előidézték. Ismerjük őket : világgazdasági válság, dilettantizmus, kritikátlanság, közöny, leszűkített lehetőségek stb. Az ankét élénk visszhangot keltett mindenfelé. Jelentősége abban rejlik, hogy elsőizben hívta föl kultuilcnyezőink figyelmét erre a fontos kérdésre s hogy tudatosította bennünk a képzőművészet helyzetét Szlovenszkón. Értékes kezdeményezés volt. Kár, hogy nem követte egyetemes megmozdulás és szintétikus munka. A S. U. M. és a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság művészeti szakosztálya kevéssel utána szép célkitűzésekkel és munkatervvel indult ugyan, de ezekből — talán anyagi eszközök híján — eddigelé keveset valósított meg.

Az ankét lezajlása után két évvel Brogyányi Kálmán „Festőművészet Szlovenszkón“ (A Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet kiadása 1931.) c. könyve vetítette újból az érdeklődés középpontjába a szlovenszkói képzőművészet kérdését. Munkája értékmérő és összegező jellegénél fogva képvisel értéket. Nem kevésbé fontos szerepet tölt be a művészeti nevelés és tájékoztatás terén a Pozsonyban immár harmadik évfolyamban megjelenő „Fórum“ c. képzőművészeti és épitő-ipari folyóirat. Itt kell megemlíteni a Magyar írás állandó képtárát is, mely különösen a szlovenszkói műkereskedelem helyes mederbe való terelése szempontjából bir már ma is nagy jelentőséggel.

Művészeti életünk megszervezése érdekében megtörténtek tehát a kezdeményező lépések. Ezek azonban nem sokat lendítettek a szlovenszkói magyar művészek sorsán. Életszínvonaluk ahelyett, hogy emelkednék, állandóan sülyed. Nehéz küzdelmet kell vivniok a megélhetésért. Kenyérgondjaik vannak. Naponta kénytelenek megtagadni önmagukat és áruba bocsátani meggyőződésűket s legszentebb hitüket. Nem csoda, ha cinikusakká válnak és apátiába süppednek. Hiányzik a kellő megértés és az egymásközti összetartás is. Apró klikkekre szakadoznak, vagy sértődékenyen visszahúzódnak s közben tétlenül nézik, mint sikkadnak el a képzőművészet teljes mértékben való kiteljesedésének előfeltételei. A gazdasági leromlás következtében az értelmiségnek hovatovább nem áll módjában, hogy képet, szobrot stb. vásároljon. Az eddig művásárlő közönség vásárlóereje egyre csökken. A városi intellektuel alig vásárol képet, talán a fixfizetéssel biró tisztviselők — azok közül is inkább a vidékiek.

S ha széjjelnézünk, mit látunk? Szlovenszkőt a zugképkereskedők és álművészek sáskák módjára lepik el. Dilettánsoktól származó giccses képekkel, rossz kópiákkal és egyéb szedett-vetett féicmunkákkal házal-