Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-03-01 / 3. szám - Kovács Endre: Keresztapám
Kovács Endre: Keresztapám Hirtelen érthetetlen idegesség szállt meg. Hevesen vágtam oda:— Az volt a könnyelműség, hogy keresztapa ilyen idős létére megnősült... Tudhatta, hogy nem képes már gyereket fölnevelni... Tudtam, ez kegyetlenség tőlem. De ki kellett mondanom, ha minden haragját magamra zúdítom is általa. Válaszolnom kellett neki s ezt találtam a leghatásosabb válasznak. Vári nem felelt azonnal s láttam rajta, hogy bántja elhamarkodott beszédem. De bennem a dac hánytorgott és sokáig néztem Vári parasztos, ráncos arcát anélkül, hogy a legkisebb megbánást is éreztem volna. Vári ingerelte a bennem szunnyadó indulatokat, ám viselje a következményeit. Némán lépkedtünk előre. Valahogy eltűnt közülünk a barátságos hangulat, mintha láthatatlan kezek átlátszatlan fátyolt vontak volna közénk s már nem láthattuk pontosan egymás arcát a közénk vonuló távolságok miatt s mi hagytuk, hadd távolodjunkegymástól s nem is kerestük egymás kezeit a sötétben. Még késő este is, mikor Vári már az igazak álmát aludta s én a kisváros töredezett kövezetén csatangoltam a csillagos éjszakában, még akkor is visszakisértettek szavai. Lassan fokozódó idegenkedést kezdtem érezni Vári iránt. Korholó szavai mintha nem is a múlt emberének szóltak volna, de egyenesen nekem. Lassan meggyökeresedett bennem a tudat, hogy egy kemény válasszal tartozom Várinak s mielőtt végleg eltávozom ebből a kisvárosból, le kell rónom ezt a tartozásomat. Hideg kilátástalansággal néztem azokat a fáradt, semmibe vesző uccákat, a veszendőnek induló, öreg házakat, melyekben meghalni látszott minden élet. Nehéz nyomás feküdt a mellemre. Milyen fojtó, nehéz levegő ez itt! A Dunán tétovázó vízimalmok apró fénye, mintha hozzám kiáltó segitségkérés lett volna. A városháza komor épülete ráfeküdt a szivemre. Óh, milyen jó, hogy messzire kerültem én ettől a várostól, ahol ilyen gondolkozásu emberek fejlődhettek ki, mint Vári. Hiivös, hideg szavai, pipájának büdös, bagószaga ott terjengett az orrom alatt, láttam piszkos lajbiját, kósza ősz hajszálait s a figyelmeztető, mérlegelő szavakat: — „Csak semmi nagyzási mánia, csak semmi kapkodás“.. Óh, igen a kiegyensúlyozott, kisvárosi élet, melyben nincs előretörés és nincs elhamarkodás... Szánalmas emberi vegetáció. De eredménye van1 zsindelyezett ház, szőlő a határban, fejlődő malacok az ólban. Bizony apám benned nem volt meg ez a biztos, lassú előre dolgozás képessége, te kocsmáros lettél Pesten. Váritól kellett volna tanulnod. Ma nekünk is lehetne házunk.. Nehezen szántam rá magam, hogy visszatérjek Várihoz az éjszakára. (Befejezése a következő számban). KOVÁCS ENDRE
