Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-11-01 / 9. szám - Doblhoff Lily: Kenyérre vágyó orosz parasztok között

Útleírás újra az a legfontosabb, hogy mit szól a külföld ehhez vagy ah­hoz, mindenki, akivel beszél az ember, azonnal kérdésekkel ostromolja, hogy ez vagy amaz, szebb-e jobb-e itt vagy oda­kint? Mert az «odakint» érzése van itt mindenkiben, minden­nek szemben, ami nem orosz, ami nincs itt, ebben a hét pecséttel elzárt világban és amiről tulajdonképpen csak hallo­más utján tudnak,' mert utazni innét mindenkinek szigorúan tilos, sőt még külföldiekkel sem jöhetnek össze, nehogy meg­hallják, hogy «odakint» más rendszer mellett talán könyebb, egyszerűbb, mindenekelőtt emberibb az élet. «Emberi»... ez a szó szinte ismeretlen fogalom a mai Oroszországban, amely pedig azzal a jelszóval indult, hogy az embereket akarja boldo­gítani. Az ember itt csupán szám, tömegcikk, melyet a rend­szer, nemcsak felhasznál, de el is használ. Az itteni életnek egyik sarkalatos alapköve, hogy ne a jelenben éljen az ember, hanem kizárólag a jövőben. Emiiéi a számításnál csak azt felej­tik el, hogy ezt a «jövőt» a most élők közül a legtöbben nem érik meg, mert közben, ha nem is mindig éhen, de mindenesetre meghalhatnak.A 20-ik században majdnem bárgyúnak hangzik az éhhalál szó, amikor minden gyermek hallott arról, hogy a világ igen sok táján búzával futenek, vagy kávét dobnak a tengerbe. Hogy emberek ezrei meghaljanak, mert nincs eledelük......ez a tény mindenkinek, aki nem látta azt a saját szemeivel, örökké érthetetlen marad. Charkovban megnéztem az uj, igen nagyszabású építkezése­ket, a «Tervek házát», melynek tizenöt emeletén mindenkinek csupán az a kötelessége, hogy terveket szőjjön. Megnéztem a húszezer nézőre berendezett sport-stadiont és a kóbor gye­rekek otthonát. És azután, napnyugtakor elindultam autón a városon keresztül. Amikor felértünk arra a dombra, amely a Lopán folyó túlsó partján emelkedik és amelyről az egész várost a lába előtt látja az ember, egy pillanatra elfelejtettem minden politikát, minden idegen, lelkemnek, világfelfogásom­nak és meggyőződésemnek ellentmondó rendszert és csupán a régi templomók arany kupoláiban és az uj 'felhőkarcolók óriási méreteiben gyönyörködtem. A nap olyan békésen sugá­rozta be a várost, hogy az ember elfelejtett gyűlöletet, küzdel­met, nyomort.....de csak pár percre: amikor tovább akartunk menni, az autónak meg kellett állni valamilyen közlekedési tor­lódás miatt. És amint ültem a kocsiban és néztem a járókelő­ket, egyszerre a mellettem lévő ház kerítése előtt látom, mint tántorog egy 14-15 éves lány, mint kapaszkodik meg a kerítés vasrácsába, mint esik el, mint hanyatlik hátra. Mire kiszáll­tam és hozzá szaladtam* már eszméletlen volt és alig lélegzett.

Next

/
Thumbnails
Contents