Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-03-01 / 3. szám - Kovács Endre: Keresztapám

Kovács Endre'. Keresztapám megállt az útban, kivette a pipáját a szájából és várakozón függesztette rajtam a tekintetét.

Hallgatva álltunk az éjszakában. Sokáig nem volt egyönknek sem szava s mintha arra vártunk volna, hogy egy harmadik szóljon bele a hirtelen támadt csöndbe. Fülledt, fullasztó levegő vett körül bennünket, egyike volt azoknak a meleg kánikulai estéknek, melyek nem hagyják aludni az embert, hanem céltalan kóborlásra ösztönzik. Körülöttünk a kisvárosi nyári este lélekzett, mint egy pompázó nagy virág. Fehérruhás lánykák sétáltak, udvarias fiatalemberek szegődtek melléjük. A járásbiró ablakából hangosan szólt a rádió. Az élet bágyadtan, fáradtan lüktetett.

Hallgattam Vári beszédét. Istenem — jutott az eszembe — milyen furcsákat is beszél Vári. Ha mi akkor itt maradunk... — Bizony — mondja tovább némi szünet után — ha itt maradíok, minden máskép alakul.. De apádnak Pest kellett. Vendéglős akart lenni. Meg lett a kívánsága. Utolsó filléretek is odauszott. Koldusok lettetek... uccán maradtatok, egy fillér nélkül... Mindezt a nagyravágyás tette, mely nem hagyta nyugodni az apádat... Nem bírta ki idehaza... Kicsi volt neki ez a város — csupa szemrehányás kesergett keresztapám szavaiban. — Pedig... pedig milyen kár volt... Hol tartanak ma apád régi barátai... Házuk, szőlejük van... jómódú emberek... És hol tartotok ti?... Koldusok vagytok, senkinek se hinak benneteket...

Ez fájt. Nem azért, mert az apámat támadta. De mert nagyon átéreztem, hogy ezt csak nekem meri igy megmondani, ilyen kíméletlen őszinteséggel s ha véletlenül az apám volna itt helyettem, annak máskép beszélne. Néztem ezt a fehérhajó, behemót embert, akinek a gerince most előregörbült egy láthatatlan teher súlya alatt. Miért éppen ő mondjon lesújtó kritikát a múlt felett, ő, aki mindenkinél jobban megérdemli, hogy bírálat alá vegyék elmúlt hetven évét s megkérdezzék tőle, hogy miként sáfárkodott az éveivel ? Hiszen mindenki téved egy nagyot az életben, de nem mindenki pusztul el ebbe a tévedésbe. (Oh, Vári, Vári, mintha egy pillanatra felcsillantak volna akkor, akkor azon az estén szemedben azok a szigorú lángok, melyek most tudom csak, nem is annyira nekem, mint rajtam keresztül az apámnak szóltak. Én legalább is igy láttam s éreztem azon az estén, mikor kettesben sétáltunk s csak a mélységes éjszaka volt a tanunk.)—

Koldusok lettünk, ez igaz — szóltam rövid habozás után — de vájjon nem kellene-e minden jómódú embert először koldussá tenni, hogy annál mélyebben átérezze az élet gazdagságát. Hátha úgy kellett történnie, hogy mi koldusokká legyünk, hogy ezáltal eltöröljük a lehetőségét annak, hogy valami aljasabbak és megvetettebbek lehessünk... Nem gondolja,