Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-10-01 / 8. szám - Darkó István: Utrakelt hajlék

Darkó István: Utrakelt hajlék

hangosan morogták az imájukat, azután forgolódva, a szalmazsákokat ropogtatva forgolódtak egy darabig.

— Mihelyt egészen csend lesz, hozzákezdek.. — mondotta Bálint. Maga is észrrevette a hangján az izgatottságot. A sötétben más szint kapott a hangja, szinte külön élt Lola

Fájdalmas. egyedülvalós ágában nehezen támolyogva gördült elő a sóhaj megsebzett torkán. Gyáván lebegett a szurokfekete levegőben s mintha nem találta volna a gyerekeket, hogy a homlokukra szállva végre megvigasztalódva megpihenjen.

Nagyon melegen kellene beszélnem, hogy mindent megértsenek, — gondolta magában Bálint, lámpalázzal küzdve,. Erre nagy csüggedést érzett. Hátha nem Lúd mélyenzengő, atyai hangon szétterülni nyugvó családja fölött? Hátha tényleg nincs semmi simogató, semmi életet-1 átlátó, biztató meiégség a hangjában, amivel odaférk őzbe íné övéihez? Hiszen énekelni sem tud, a dallamok mindig ijedten futnak el előle.. A zene feloldozó hatalmát, az ének borzongató melegét a múlt este is mennyire érezte, de őmaga előállítani nem képes. Pedig most itt volna az alkalom, hogy megmutassa magát. HamosL a szive húrjait a meg vágyott dallamokra verhetné, a gyerekek felugrálnának és összecsókolnák.

Behunyta a szemét és elképzelte: Ha öblös, mély baszszushangon, vggy legalább olyan kellemes, tiszta tenoron szólalhatna meg, mint amilyen Guszti, káplánnak van, olyan volna az, mintha az Isten lebegne a mennyezet alatt és ő beszélne szomorú teremtményeihez.

Verejtékezve, bizonytalanul és elszántan kezdett hozzá:

— Hát gyerekek, az Istenke egyszer elhatározta, hogy próbára teszi az embert. Evégből állatok formájában elküldte angyalait a földre, hogy itt minden házba beférkőzzenek és kilessék, hogy mivel lehelne a legjobban próbára tenni az egyes embereket... Egyik házba egy kutya, másikba pulyka, a harmadikba egy nnvulacska, no és volt olyan ház, ahová egy kis macska jutott... *

Qsistzeborzongva, idegesen hallgatott el. A hangja nyikorogva, kopottan imbolygott a sötétben, bizonytalanul! és kellemetlenül fúrta magát a levegő könnyű, fekete selymébe. Bálint megsemmisülve hallgatta önmagát. «Na levizsgáztál le, te családapa!» mondotta magában és feltápászkodott a székből

— Gyerekek, — nyöszörögte szánalmasan, — aki Ldiváncsi a folytatására, mondja azt, hogy: makk!

Egy hang sem felelt a kérdésre. Bálint végképpen lesújtva kérdezte:

— Akkor hát az mondja, hogy makk, aki még nem alszik!