Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-10-01 / 8. szám - Darkó István: Utrakelt hajlék
Darkő István: Utrakelt hajlék dolatu ligeti üldögéléseken. — Igen, — felelte Bálint, — egész délelőtt szaladgáltam, hogy valamit csinál jak'... Hiába minden... Vége mindennek... — Borzasztóság, — mondotta, János, — szörnyetegség. Hát nem lehet ellene tenni semmit ? — Mit lehetne? Hiába minden. Már régen elkéstem. Ez ellen tenni ? Ugyan mit lehetne ? ! — Hát én mondom Karvaly urnák, hogy én nem birnám el. Én magát nagyon sajnálok. Ez borzasztóság. — Ne sajnáljon, János, — mondotta Bálint, — megérdemlem. Itt! éltem hosszú évekig és egy talpalatnyi földet, egy rongyos kis házat nem tudtam venni. Nincs itt; nekem gyökétrém. Jön egy vihar.... fuj... és kifúj minket. Megérdemeljük, mert én például egy büdös, nyomorult kis vityillót sem tudtam szerezni a családomnak. Nem nőttünk bele a földbe, nincs itt gyökerünk. Én elviselem nyugodtan, mert belátom, hogy nincs jogom ellenkezésre... — Én nem birnám elviselni, — hajtogatta szipogó hangon János. Bálint komolyan kérdezte : — Hát ugyanbizony mit csinálna János ? Mondja, mit csinálna a helyembe ? — Most nem tudom, kérem szépen... nem tudóim. De hogy én itt hagyjak ezt a szép kis, ezt a jó kis (erdőt, a mar dárkákat, a drága kis madárkákat, azt már nem. Inkább én felhúznák magamat!... — Maga is eladta a madarait, János, — felelte Bálint, — ezek pedig, amelyek itt vannak az erdőben, messze repülnek, itt hagyják magát és másnak is fütyülnek. Ezek nem a magáéi i — Istenkém, de meglátogattál, — tört ki szegény János és sűrűn pergett a könnye a vörös orra két oldalán. . , Bálint szemében is megcsillant a lelke, de tiltakozni akart ellene: felállt és kezet fogott Jánossal: — Isten áldja meg, János. Jegyezze meg, hogy megérdemeljük. Én is bűnös vagyok, nem zúgolódom ellene. Isten áldja meg! Nehéz szívvel, kábultan ténfergett haza. Három óra télé járt már az idő, az ebédje sűrűsödve várta már a tűzhelyen. Az egész családon komor, hangtalan várakozás ült. Bálint előadta, hogy el kell meniök, nincs remény. Ettek valamit, utána szétszéledtek. Bálint egész délután kór moran ült az öreg karosszékben, amely a téli napokon olyan kedves társ volt a kályha közelségében;. A kályha most hideg az öreg bútor bizalmatlan volt. Pattogó rugókkal lázadozott, Bálint ellen, amikor a megszokott mozdulattal kinyújtotta a
