Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-10-01 / 8. szám - Surányi Miklós: A zongora

Surdnyi Miklós: A zongora

Nem értettem tudós barátomat. De nem is tudtam sokáig figyelni az előadására. A hangok zivatara elült, csendesen elolvadt az égő zenebona, halkan pihegve átömlött valami epedő lágy kantilenába. A fülemüle a magas könyes égi zokogására ismert és belesóhajtotta a saját finom glissandóját. Én magam, aki hivalkodás nélkül mondva, mesteri módon kezelem a füttyöt, utánozni próbáltam e csodálatos koloraturát. Beláttam, hasztalan erőlködés volt. Barátom, a medve elbődült és könnyek között zokogott zengő basszusán. Minden testvérem közelebb merészkedett a dalhoz. A némák csak sóhajr toztak, a szájukat tátogatták, megborzongtak a gyönyörűségtől és a csodálattól. Fatime, a kényes és kacér arab kanca elragadtatásában nyerített egyel, de a többi lehurrogta^

— Fuj, szégyelje magát !

A kanca nem is hallotta a rendreutasítást. Megbüvölve lassan felment a lépcsőn, beosont a szobába és megállt a sörény es ember mögött. Megállt, füleit billegette, orrlyuka reszketett és szuszogva hajolt a varázsló válla fölé. Ugylátszik, a meleg pára és a kanca mély lihegése megrémitette a művészt, mert hirtelen felugrott a zengő csoda mellől és hátrafordult. A ló és a művész ott álltak egymással szemben: Fatime lehajtotta a fejét és szégyenlősen a földet nézte; Fatime sirt. A mü? vész pedig a ló nyakába borult, átölelte és a fejét magáéhoz szorította elérzékenyülve. Sohasem láttam még ilyen megható jelenetet. Testvéreim, akik szintén látták, azóta egész másként vélekednek a hiú és nyálául? Fatimáról.

A bagoly gőgösen figyelt. Felfújta magát, megmerevedett és kerek, tüzes szemével a szomszéd ablakra bámult.

— Lám, azok most fosztogatják egymást. És ők a világ urai, az erősek, a hatalmasok, a rendíthetetlenek. Ez meg, aki a ló nyakába borult, öreg, Mászott, kóbor énekeskoldus.

Nem tudtam hallgatni ezt az istentelen beszédet.

— Professzor ur J ez lehetetlen. Nekem nincs valami nauy véleményem az ember nevű gerinces felől, de ez a fehérsörényes varázsló az eleven lények valóságos jótevője.

— Csínján bánjon a szavakkal, szomszéd! Jótétemény ide, jótétemény oda, maguk az emberek nem veszik őket komolyan. Néha kissé elszórakoznak velők, megdolgoztatják őket, megveregetik a vállukat s a végén borravalót nyomnál? a marikukba. Szerencséjük, hogy mi jobban értünk az ő szent mesterségükhöz. Nekünk van szivünk és eszünk, amely megremeg és kigyul az ő énekük nyomán. Mi köréje seregiünk és hallgatjuk áhítattal s ha egyszer belőlünk is kialszik az isteni tűz, és olyanok leszünk, mint ama hatalmasok, az élet urai és fosztogatói, erősei, rendíthetetlen. hősei, akkor megmozdulnak a