Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-10-01 / 8. szám - Surányi Miklós: A zongora

Surányi Miklós: A zongora

csodálatosabb, a hangoknak ezerféle színük és árnyalatuk volt. Szellemek muzsikája táncütemekben, nászéj turbékolásban, templomi zsolosmákban, — és mindez abból a rettenetes széles. ezerfogu sárkánytorokból, ott, a fehérsörényü ember előtt, áld nagy, csontos ujjaival gyötörte, tépte marcangolta a sárr kány fogsorát.

— Az ég szerelmére — könyörögtem végre a tudósnak — adjon valami felvilágosítást, miféle csoda támadt itt közöttünk?

A bagoly lehunyta szemét, mintha katedrán ült volna és agyát a pattanásig feszítené, hogy rengeteg tudományából ki tudja ásni a csoda magyarázatát. Végre megszólalt.

— Hát igen. Ebben ő utánozhatatlan. Ezermesteri fogásokban csodálatraméltó dolgokat produkál. De ne gondold, hogy hogy ez az ének az ő torkából jön. Neki ehhez is gépre van szüksége. Zenegépre. Ök zongorának hívják. Zongora. Hurok, billentyűk, pedál. Az ember az öklével veri, vagy az ujjaival billegted. Ezért hívják a fogakat billentyűknek.

— És mindenki ért ehhez a gépezethez az emberek közül? — kérdeztem irigykedve. — Értelem az, vagy ösztön, természeti adomány, vagy ügyeskedés?

— Mindenből valami. Nehéz, fáradságos, rabszolgatudomány, kevés ember tudja ilyen jól megtanulni.

— Csak a királyok ugye, a próféták, a legszebbek és a leghatalmasabbak az emberi nemből?

A bagoly kinyitotta a szemét és gúnyosan mosolygott rám^

— Te királynak és prófétának tartod, mert magad is efféle képességgel jeleskedel. ök ellenkezőleg, nem sokra tartják <az ilyen népet. Művészeknek hívják ugyan a maguk képmutató' udvariaskodásával, de voltaképen nevezhetnék őket csavargó éhenkórászoknak, jokulátoroknak, igriceknek, ágról szakadt naplopóknak, nagyurak mulattatóinak, a legszánandóbb teremtéseknek, akik a földet tapossák.

— Nézzen be földi, oda a szomszéd szobába.

Világosak voltak a szomszéd szoba ablakai is és jól megfigyelhettem, hogy mi történik otl benn. Ott ült a házigazda nehány barátjával és legyező alakban szétteregetetL papírlapokat tartott a kezében ; előtte arany és ezüstérmek hevertek garmadában, amelyekbe néha bele-belemarkolt, egy csomót az asztal közepére dobott, majd az egész rakást hol az egyik, hol a másik maga elé söpörte izgatottan.

— Mi az, — kérdeztem ámulva — azok nem figyelnek a csodálatos hangversenyre ?

A bagoly mintha fanyarul mosolygott volna.

L — Ezek most egymást fosztogatják.