Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-10-01 / 8. szám - Surányi Miklós: A zongora

Burányi Miklós: A zongora

hallatszott ide a szomszéd emberi fészkekből. Egyszercsak finom és zengzetes hangok morajlottak fel a nyáréji szent csöndben. Halk dobbanások, amelyek lágyan zsongó, összhangzatos morajlásban olvadtak össze, hasonlatosan nagy ragadozó emlősök morgásához, oroszlánhörgéshez, egzotikus vizimadarak bugásához, bagolyhuhogáshoz, tikkasztó szerelmes éjszakákon. Nemes, előkelő származású, hatalmas erdei vadak kórusa hangzik igy messziről párzás idején.

Valamennyiünk felfigyelt. Miféle hangok fezek ? Testvéreink lassan megindultak, a kastély felé óvakodtak és fülüket hegyezték. A medve két lábra állt és fülét megvakarva figyelt. Mély basszusán halkan kisérte az ismeretlen zsolozsma melódiáját.

— Ön szakértő ebben — szólítottam meg kíváncsian. — Mit gondol, miféle hangzatok ezek?

— Ilyet még én sem hallottam — szólt és pisszegett, hogy ne zavarjam a műélvezetben.

Én egészen odarepültem az ablakhoz s egy fa tetejéről bekukucskáltam, hogy mi történik odabenn?

Ott ült a szoba közepén, valami nagy láda előtt a fehérsörényes ember és ujjaival dobolt á furcsa alkotmányon. Vagy nem is alkotmány volt, hanem egyike ismeretlen testvéreinknek, a sárkányoknak, a cerberusoknak, a tengeri kígyóknak, alvilági kutyáknak, őskori szörnyetegeknek? Nem lehetetlen^ Széles, fehér szája tátva, isszonyu hosszú fogsora, amelyben fehér és fekete agyarak villogtak, a fehér sörényes ember felé nézett. Ez a száj, ez a fogsor, ez; a rettentő széles, ezerfogu állkapocs mithologiai szörnyetegeket juttatott eszembe, amelyekről néha tudós barátom, á bagoly mesélt nekem. Hopp, hol van a bagoly? f

A bagoly mereven, gőgösen, kerekre tátva szemeit, kidüllesztett mellel ott állt egy hatalmas platánfa ágán és figyelt

— Professzor ur I — kérdeztem tőle — hallotbe valaha ilyen csodát?

Mielőtt a bagoly felelni tudott volna, harsogó, diadalmas, zengő, ujjongó hangok törtek fel a sárkány torkából. Égzengés volt az és egy égő erdő megriadt állatvilágnak rémült üvöltözés^. Testvéreim megborzongtak, de nem tudtak mozdulni helyükről. Mintlha az egész természet zengeni kezdett volna, minden állat torka megnyílt és legszebb panaszait zokogta felfokozott erővel, mintha a szivük meg akarna repedni. Olyan hangvihar volt ez, aminőt a legnagyobb vízesések közelében, tengeri sziklák között, orkán és égi háború, sikoltó szélviharok, bömbölő hullámok, zuhogó zápor sem tudnak produkálni. És ami a lég-