Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-10-01 / 8. szám - Balla Borisz: Az éjszaka misztikája

Balia Borisz:

Az éjszaka misztikája

így gondolkoztam, elbámulva a tűzön. Közben figyeltem a kályhakürtőn át a hangokat, amelyek fokozták az elhagyatottságnak érzését. Van, aki nem ismeri ezt az éjszakát ? A tökéletes egyedüllétet, amelyben már csak önmagunk lelke sóhajtozik, hogy végre szembenézzünk evvel a lélekkel és róla kelljen gondolkoznunk. Ki nem ismerné azt, amit szörnyűségnek bélyegeztek 'és irtózattal kerülnek. S én végleg! és örökre beléje szerettem volna merülni, megkövesedni, mint a hegy, eltűnni a ködben... •

De ekkor dörömböltek. Késő órán bejött hozzám a hideg folyosóról egy látogatóm: az, akit azelőtt oly szívesen vártam!,

A fiatal nő halkan lihegett az ajtóban, levetette kabátját és kalapját. Szó nélkül mellém ült le a földre és vékonyka, lágy karjával átfogta a nyakamat. Idegei állandóan égtek és talán megérzett most engem és eljött.

— Hát te kicsi Szivem, így szoktál te itten üldögélni ? — sugdolódzott aztán azzal a lágyan gyújtogató és tökéletes szerelmi dialektikával, amelyről kitapasztalta, mit lehet csinálni segitségével énbei ölem... «Hát akkor üldögéljünk együtt!» — folytatta és futólag megcsókolt és nagy önfeláldozással nézett velem együtt a tűzbe. Ott minden megváltozott, sorjában minden, minden elégett... Egész világok égtek az éjszakában.

— Nézed ? — kérdeztem az asszonytól.

— Mit?... felelte ő és fészkelődni kezdett mellettem a földön. — Óh, igen, csodálatos ez a tűz itten — mondta gyorsan és ijedten pislogott.

— Valid be... ugy-e, én már csak zavarlak... — szólt később és sírni kezdett. És rámhajolt, két kezével hirtelen hálrafeszitette az arcomat és fuldokló kis hangok közt csókolni kezdett s kínlódó, nyugtalan testéhez szorított. A harisnyája nedves volt még. Ez igy tartott hosszú percekig. — Eláztam miattad, de én nem bánom — sírta és csókolt és veszetten lobogott benne az a tűz, amely most már sejtette a hamusorsot —, én nem bánom, de te már nem szeretsz... itt ülsz egyedül és nézel... Mit nézel? Én nem foglak elengedni. Kapaszkodjunk csak egymásba — mondotta szinte kiabálva — és ne törődjünk semmivel, hogy mi lesz. Csak azzal, édes kis szivem^ ami van.

— ‘Kevés örömöm volt mindezideig abban, ami van —