Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-09-01 / 7. szám - Figyelő - Keller Imre: Az elvetélt szlovenszkói drámairodalom
Figyelő A szlovenszkói magyar közönség éppen olyan igényes, mint a pesti, azzal a különbséggel, hogy a szlovenszkói magyar irodalmat úgy tekinti, mint a régi jó idők úgynevezett vidéki irodalmát. Minden szlovenszkói magyar alkotás, könyv, festmény, szobor ezen a szemüvegen át jut eléje. Az itt irt és megjeleni könyveket megveszi ugyan az iró személyére való tekintetből, de legtöbbször olvasatlanul az aszlalán hagyja porosodni. Festmény, szobor hasonlóképen csak személyi tekintetekből kerül a házba. Miért részesülnének könynyebb sorsban és elnézőbb szeretetben drámaíróink ? Elmennek ugyan a színházba is, ha drámaíróink személye kedvelt, népszerű, befolyásos és hatalmas valamelyik politikai párt révén, de az élvezet díszruháját már előzőleg felakasztják a ruhatárban. A legígéretesebb felgyulások, legszentebb elszánások igy olvadnak köddé a közöny dermesztő hidegében. Hiába indult tiszta szívvel, nemes szándékkal az alkotások magassága felé a szlovenszkói magyar drámairó, összetörve zuhan le az elmúlásba, melybe közönségünk taszította. Azt nem akarja megérteni, hogy Szlovenszkón is lehetnek beérkezett drámairól. Pedig a mai kor nagy sikerei jórésze az ismeretlenségből feltörő darabok és nevekhez fűződik. Sajnos, a Budapesten néha megszólaló, velünk foglalkozó kritika is megerősíti a szlovenszkói közönséget abban a hitében^ hogy helyesen jár el, amikor a szlovenszkói irodalmi alkotásoktól megvonja pártfogását. Pedig a szlovenszkói irodalmi alkotás a közönség szeretetének és jóindulatú pártfogásának füzében éghet ki csengő arannyá ! Másként nem. Tagadhatatlanul jogos szemrehányás érheti a mi drámaírónkat is. Nem követelem tőlük azt, hogy modern életlátással, haladott formában, izzó magyar nyelvvel, mély lélekrajzzal, egységes alaphangra stilizáltan egyenes folytatói és kiegészít» legyenek a budapesti színi irodalomnak. Nem követelem, bár lelkem legforróbb vágya és szivem legáhitottabb kívánsága az lenne, hogy ezeket a ragyogó erényeket már jogosan előirhatnók drámaíróinknak. Ennyire még nem vagyunk. De lehetünk, ha drámaírói k nem adják vissza közönségünknek a kölcsönt közönségünk lenézésével. A kassai, pozsonyi vágyj ungvári magyar közönség zugó tapsviharának és ünneplésének középpontjában lenni van akkora lelki gyönyörűség és rejlik’ bemre akkora továbbmunkálkodásra ösztökélő erő, hogy ez után áhítozni, ezt kiérdemelni akarjuk és hogy ambíciónk legjavát és képességeink teljességét vigyük a harcba közönségünk meghódítására.
