Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-09-01 / 7. szám - Tamási Áron: A vándor megkisértése

Tamási Áron: A vándor megkísérlése

Az ember egyenesre állt s előbb nyögött egyet, mert a favágástól fájt a dereka. Akkor rámfürkészett és azt kérdezte :

— Te nem vagy-e valami csaló ? -— Én biza egyszer-egyszer az vagyok — feleltem.

— Hát most egyszeregyszer van-c ? .. ",

— Most nem. ■ - «

— Hát .mikor ?

— Amikor az ördöggel találkozom.

Az öregnek jól cselt a felelet, mert letette a fejszét és igy szólt:

— Itt hálhatsz.

Azzal felvette a lámpát, elindult bé a házba s azt mondta nekem, ho,gy menjek utána én is.

Hirtelen jógondolatom támadt s igy szóltam neki :

— Egy kicsit álljon meg í

— Megállani sem bajosabb, mint menni — mondta az ember és kérdőleg nézett rám, hogy mit akarok.

— Ha lenne olyan jói, én a csűrben aludnám — mondtam neki. ’

— Én nem bánom azt se — felelte ő, — ha meg tudnád1 mondani, hogy 'mért ott s mért nem a házban ?

— Azért, mert ez a kutya nekem hálótársam — mutattam Bolhára.

— Szukádé ?

— Ha ma délután két órakor látta volna őt, akkor nem kérdezné — feleltem.

Erre az öreg szónélkül elindult a csűr felé. Én Bolhával utánamentem. Igazi jószivü gazda volt, mert szénából még fekhelyet is csinált: egyet nekem s egyet Bolhának.

— Lámpa kell-e ? — kérdezte.

— Nekem nem.

Mindent szeretett tudni :

— Hát ínért nem ?

— Azért, inért úgyis lehúznám éjszakára s annyi világot pedig a hold is ereszt ide bé.

— Hát leány képe-e ?

— Nekem az se.

— No, az jó is — mondta, — mert kár szaporítani az emberiséget.

Ezzel nyugodalmas jóéjszakát kívántunk egymásnak, ő a lápával elment s én Bolhával ott maradtam. Első fdolgom az volt, hogy kibontottam a hátizsákot s valamit falatoztam s adtam a kutyának is. Mikor az evéssel megvoltunk,, olyan vidámnak éreztem magamot s a lelkemet olyan pil-