Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-03-01 / 3. szám - Toperczer László: A művészzseni alacsonyabbrendűségérzése

Toperczer László: A müvészzseni

Noha megállapítottuk már az eddigiek során is, hogy a művészi géniusz az ellentétekből sarjadzik úgy, hogy a negatív tényezők, az alacsonyabbrendüség, a kisebbség és értéktelenség érzését, a folytonos bántó önkételyt és önelégületlenséget, ezek viszont a müvészzseni szertelen, határtalan becsvágyát váltják ki, utalni akarunk még néhány müvészzseni ebből fakadó önteltségére túláradó önbizalmára, poétái önhittségére, nagyzási hóbortjára, feltűnési viszketegére, meg egyébb különcködéseire. — Idézni fogunk, ám nem csupán az idézés kedvéért. Tesszük ezt egyrészt,hogy állításaink eretnekizét másokra, nevesebbekre való hivatkozással letompitsuk, hogy ismeretlenség homályából pusztába kiáltó szavunkat beérkezettek ex-cathedra-szócsövébe adjuk, másrészt meg úgy érezzük, hogy ezek az idézetek pregnáns fogalmazásukkal, világitó tartalmukkal színesebbek, jellemzőbbek, közlőbbek, többek minden dilettáns bizonykodásainknál. így fogjuk csak egész terjedelmében és jelentőségében látni, mily nagy (szerepet is játszik az alacsonyabbrendüség érzése a müvészzseni lelkiéletében.

Lombroso mondja A zseni és az őrület, illetve A zseni és az elfajulás cimü munkáiban: A zseni érzi, tudja, értékeli magát és bizonnyal nem tulajdonsága a szerzetesi alázatosság; éppígy tulduzzad a zseniális emberekben az önteltség is: Tasso és Cardano virágos nyelven kinyilatkoztatják, Mahomed egész nyíltan, hogy őket Isten ihlette meg; Rousseau azt hiszi, hogy minden ember olykor még az elemek is ellene esküdtek össze; Swift lekicsinyelte és kigunyolta a minisztereket és egy hercegnőnek, aki meg akart vele ismerkedni, Írja : bármily magasan álljanak is az emberek, csak annál mélyebben kell előtte meghajolniuk; becsvágyó az őrületig nagy emberek társaságában, mégis a legpiszkosabb mulatóhelyeket látogatja és a legalacsonyabb társaságban mulat. Len au anyjának patricius-gőgjét örökölte(?) és tébolyában Magyarország királyának hitte magát; Byron mértéktelen hiúságot, és szertelen gőgöt mutatott, amely nem engedte, hogy magát a neki járó határok között értékelje; Shakespearenek hírneve annyira bántotta irigységét és féltékenységét, hogy azt állította, az ő népszerűsége csak alacsony származásának, valamint annak tudható be, hogy oly nagy távolság választja el a 19. századtól, végülpedig arra a megállapításra jutott, hogy valamennyi angol költő Pope-n és persze rajta kívül barbár volt; különösképpen figyelemreméltó Stendhaltiak hiúsága: nemcsak nagy iró akart lenni, hanem nagy komi-» kus és nagy diplomata is, szívesen biggyesztett neve mellé valamilyen imaginér címet vagy predikátumot, különösen ha imponálni akart ismerőseinek és társainak, Napóleon még az elmúlt idők nagy államférfiaira is féltékeny volt és lekritizálta őket: Nagy Sándor ugyan bátor és számitó volt, de alapjában