Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-03-01 / 3. szám - Toperczer László: A művészzseni alacsonyabbrendűségérzése

loperczer László: A müvészzseni

folyamatnak. Ennek a lelkifolyamatnak jellemzésére vettem át a lélektanba a fiziológiából a fen o menő logikus dualizmus fogalmát. Mert az alacsonyabbrendüség érzése és a fölényességvágy egymást föltételező komponensek, melyeknek öntudatossá v ált eredője többnyire csak a fölényességérzés, önteltség, vagy nagyzási hóbort. Paradoxnak hangzik, pedig úgy van, hogy ezek az emberek — és a müvészzsenik csaknem kivételnélkül idetartoznak — a tudatalattban semmitse tartanak magukról és mintegy a személyiérzés megmentésére, maguk-rehabilitására, ennek a kellemetlen érzésnek kompenzálására, önáltatásul szeretik magukat sokra tartani és tartatni. Az a hit, hogy az ember lent van, az életfentartás érdekében azt a hitet kelti, hogy az embernek voltaképpen fönt van a helye.

Különösen nagy szerepet játszik ez a lelkijelenség a müvészzseninél, akinek alacsonyabbrendüségérzése, illetőleg ennek terméke és szükségszerű következménye, a becsvágy, nagyravágyás, érvényesülési és szereplési vágy egyik legerősebb teremtő tényezője. Szinte azt lehetne mondani, hogy az alacsonyabbrendüségérzése végeredményben minden művészzseni egyedüli szülőanyja. Mert a müvészzsenit, aki mindig az egocentrizmusig individualista, merőben egyéni érdekek, önző célok és pusztán személyi érzések ösztökélik az alkotásra. (Ezért humbug minden l’art pour l’art !) A személyi érzések legerősebbike pedig a becsvágy, illetőleg eredményező antagonistája az alacsonyabbrendüség érzése. Mint minden emberi cselekedet, a műalkotás is mindenesetben kivételnélkül — legföljebb csak több-kevesebb kihangsulyozással — cáfolat, ellenbizonyiték lelkünket marcangoló önkételyünk, értéktelenségi, kisebbségi, gyöngeségi érzésünk, kishitűségünk, szkepszisünk ellen: tanuságtétel magunk (személyiérzésünk) és a világ (környezetünk közvéleménye) előtt mégis értékünkről, mégis-magasabbrendüségünkről. (íme igy fest szépségtapasznélküli valójában a művészet öncélusága, az önkifejezés és alkotás puszta szándéka!) Minden művészi megnyilatkozás, tehát minden műalkotás is, a müvészzseni kezében csupán eszköz céljához: egyrészt protestáló, revoltáló és megludbőrző harcieszköz a környezetével meghasonlott müvészzseninek ellene vívott küzdelmében, másrészt az «ut demonstrandum e r a t» elvének demonstráló, argumentáló, dokumentáló célját szolgálja: a művészi és emberi értékében kétkedő művész minduntalan cáfoló bizonyságot akar környezete és önmaga számára. Minden műalkotás tehát elsősorban is bizonyságtétel. Célja pedig, hogy egyrészt magának az alkotónak személyi érzése, másrészt embertársai előtt is bizonyságot tegyen. Innen a művészi teremtés kielégítő érzése! Hogy azt a szörnyű lelki kint, amit az alacsonyabbrendüség érzése okoz, megszüntesse! ezért és elsősorban ezért alkot a művész.