Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-06-01 / 5-6. szám - Kovács Endre: Keresztapám

Kovács Endre: keresztapám sem kényszeritett rá.... örülök, mert látom, hogy nem hiába vettelek gondozásba, van eredménye.

A meghatottságtól egyőnk sem tudott szólni. Vári még mindig Sándor kezét fogta s a nagy kemény legény hangtala1-» nul állt az ágy előtt. A sarokban az asszony foglalatoskodott a kisgyerekkel s mintha nem is értette volna, hogy miről megy a beszéd közöttünk. De mi ekkor ebben a sokáig tartó mozdulatlan némaságban valami olyant éreztünk, ami betöltötte egész lelkünket és csodálatos, megnyugtató Írként könnyűvé tette a bucsuzást. Egy percre mintha eltűnt volna körünkből minden kicsinyes személyi ellentét, mely józan óráinkban mérgessé tette közöttünk a levegőt és meleg, lágy harmónia rezgett mindhármunkban s egyszerre egész közel éreztük magunkat egymás leikéhez s szinte még a gondolataink is megegyeztek. És ekkor nyilvánvaló lett számunkra, hogy a közelgő halál nagy misztériuma szorította igy össze a szivünket s a lelkűnkből fellobbanó szelídség is az ő müve. És egyszerre minden, minden olyan mellékessé zsugorodott számunkra emellett az átfogó nagy érzelem mellett, mely öszszekény szeri tette a tekintetünket s leheletszerű, finom érzelmekkel telitett meg bennünket. És éreztem: civódás, békülés és közöny csak kis előjátékai a nagyszerű halálnak, mely a baráti megbékülés nyomába lép. Ennél a csöndes barátkozásnál tartottunk most s éreztük, hogy ez az utolsó alkalom, amikor józan ésszel és becsületes szívvel egymás szemébe nézhetünk. Férfias, bátor pillanat volt ez; nem a szavaké, hanem az érzelmeké.

Percek múltak el s egy ismeretlen erő visszafojtotta bennünk a szót. De meglátszott az arcunkon, hogy még a csirája is kiveszett belőlünk a haragnak s a baráti meghatottság az, mely úgy elnémít bennünket

Aztán még sokáig ültünk együtt és beszélgettünk a világ folyásáról a petróleum-lámpa piszkos fényénél, meghánytorgattuk a múltat és a jelent. Vári kevéssé folyt bele a beszélgetésünkbe, inkább boldog, öntelt mosollyal nézett el bennünket, két nagy szál embert, az ő neveltjeit.

Kora reggel, az első vonattal elutaztam. Különös érzés volt az, megbékült, csöndes szívvel búcsúzni a várostól, akárcsak valamikor.

Igyekeztem erős lenni. Keményen gondoltam vissza az ábrándozás napjaira, Várival eltöltött óráimra, a hosszú esti sétákra, kisvárosi emberek életére, Szűk életregulákra, melyekből meszszire vitt az utam. Fokozatosan tűntek el a házak, a Duna ezüstös folyása, szekerek zörgése, malmok kelepelése s amint tűntek elő az ismeretlen, reggeli harmatban fürdő vidékek, úgy fogott el