Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-06-01 / 5-6. szám - Kovács Endre: Keresztapám

Kovács Endre: Keresztapám

nyadt a nyárban, mint egy meleg, pihegő fészek. Sorsukban elhagyatott, kisvárosi életű kisasszonyok sokáig nem feküdtek le aludni, hanem a csöndes fasorban üldögéltek gavallérjaikkal és meleg, felbuggyanó nevetések szálltak bele a csendbe s a városházi udvarból idáig szállt, csavargóit a virágillat. A Dunán lebzselő sleppeket halkan csapdosta a víz s alig-alig derengő fény mutatta az utat. Néhány itt nyaraló vendég hangositotta bántóan a levegőt, aztán megint áldó csend fészkelte be magát a környékbe

Várira gondoltam s az egész elmúlt életemre. Ez a néhány hét, amit itt töltöttem el, a visszaemlékezések és refleksziók ideje volt. Holnap vége lesz ennek, elutazom a legelső vonattal s folytatom ott az életemet, ahol abbamaradt, a harcnál. De azért szép volt igy is ez a négy hét s én nem bírtam haragudni Várira. Az egész világ békés sziliekben ragyogott felém. Képzeletben mindenkinek megbocsátottam, aki valaha is megbántott s éreztem, amint a csönd zsongva békiti ki az idegeket s meleg álmodozásban lüktet a szív. — Milyen szép az élet a kisvárosban — gondoltam. — Szűkre szabott lehetőségek, de a lélek szabadon, boldogan nyujtózhatik... Éz volna szép, ez a korlátlan kényelmü nekiheveredés az élet éveinek, a tempós, lassú életmenetelés s a fölényes, biztos elintézése az életkérdéseinek...

Mikor éjfél felé hazaballagtam, nem várt kép fogadott. Vári az est folyamán hirtelen rosszul lett s a most a legnagyobb tanácstalanságban várakozott az egész ház. Az összes szomszédasszonyok összegyűltek az ágy köré s az asszony kétségbeesetten tördelte a kezét. Valaki ..elfutott az orvosért. Amint beléptem, rögtön megrohamoztak. Összevissza jajgattak, alig értettem meg a beszédjüket. Aztán megtudtam, mi történt. Vári sokáig eszméletlenül feküdt s csak nemrég sikerült magához téríteni. Nagy fájdalmai lehetnek, mert irtózatosan jajgat.

Megnéztem Várit. Szenvedő, megnyúlt acca az utóbbi napokban teljesen beesett, véraláfutásos, szelíd szemeit rám emelte. A keze érzéketlenül nyugodott a paplanon s halk nyögés próbálkozott belőle. Kétségbeesett látványt nyújtott ebben a tehetetlen, béna állapotban, amikor még a kezét is fájdalommal mozdítottam s a hosszú fekvés legyöngitette tagjait.

Hozzáhajoltam, mert láttam rajta, hogy mondani készül valamit.

— Meghalok — súgta érthetően.

Aztán később, mikor látta, hogy hitetlenül rázom a fejemet, azt mondta: '

— Sándor... hívd el Sándort... beszélni akarok vele.

Szívesen mentem el, mert nem szívesen néztem az öreg szenvedését. Nyakamba vettem a várost s elindultam az ujvá-