Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-03-01 / 3. szám - Vozári Dezső verseiből (Tavasz lesz. Kávéház. Gyilkos. Szeretnék hinni. Egy londoni bankár átutazik Szlovenszkón)

Vozári Dezső verseiből

de gyilkos őse rang kötelező.

Számára pardon nincs, bitóra húzzák, pedig kedvel zenét és illatot.

S balsorsa felett tulipán virít.

Ülök és írom ezt a verset és nem tudom, mivégre irom. Weckerórám vadúl ketyeg. A villany ég fáradhatatlan. Későre jár éjfél után. Elaludt nélkülem a paplan.

S toliam nyomán szerényke légy fut el a tiszta iv papíron.

Szeretnék hinni angyalokban, vagy madarakban, vagy halakban, Este és reggel s éjszakákon hívőnél tudnék hinni jobban, mintha a tenger elcsittul haragja többé meg se lobban, ha kell, megszakadni belé, de hinni porban és salakban.

Kezem a csillagokba ér fel, tüdőm viharral kél bírókra. Aludni és felejteni. Mélyen aludni, mint a medve.

Az ember jár, sir, feltalál, olykor vétkezni hívja kedve, csak álma mélyén ég s világit az egyszerűség csipkebokra.

EGY LONDONI BANKÁR ÁTUTAZIK SZLOVENSZKÓN

SZERETNÉK HINNI

Tán épp az étkezőben ültél abban a pillanatban, hogv az expressz víg iramban elrohant itt és egy kappan sült illata szállott az egekig.

Kappan, vörösbor, kompót, urimódi, estére selyemágy vár és öröm.

E városban élt, énekelt Tinódy. Ma én üvöltök, ne zavard köröm.

Sírok s fájok magamnak: Belzebúb. Mely szél hoz erre? Mely beteg szeszély? Unalmas lett a Piccadilly-Club ?

Páris? Velence? Nápoly? Genf? Szeszély!

Hej, büszke ur! reményen és zupán él itt az ember, élem sorsomat; nekem hazám, tenéked táj csupán, hol egyszer átfutott a gyorsvonat.