Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)
1933-04-01 / 4. szám - Kritika - Vass László: Morvay Gyula: Magamig ért a sor
Kritika nál zsellérromantikát, ami ma oly divatos némelyik népies költőnknél. Neki a paraszt nem korszerű dekórum, nem etnográfiai úton érkezett el a paraszthoz. Ő zsellérek között, zsellérektől született és középiskolái után visszament közéjük zsellérek gyermekeit tanítani. — A körül' vevő természettel nem bíbelődik, tavasz-nyár-ősz-tél őbenne észrevétlenül múlnak el, ő csak egy képet lát maga előtt folyton megismétlődni: a lesoványodott, piszkos-rongyos zsellérgyerekek seregét, akiknek mélyen beesett szeméből a falu szörnyű nyomora vádolóan ég. A zsellérközösség költője. Vállalja a harcot véreiért, bármilyen vigasztalan világ is az, hol „konok álmunk is döglött hat unokákig előre“... Hogy résztvehessen ebben a harcban, úgy gondolja, hogy minden „fölöslegeset4, el kell takarítania magából: bort, nőt, halált, víziókat és lila keringéseket... Semmi ellágyulás és semmi hullás! Biztos és kegyetlen kitartással a vonal mentén, mint két ökör szánt halálhollók közepette is. És mikor kiszórt magából igy minden „szép nehézségeket“, „kösöntyűket“ és „mézsűrű szavakat“, amikor elvégezte ezt a kegyetlen, fakiröncsonkitást, valóban a barrikádharcost látjuk magunk előtt, — közeli rokonát a plakátízű, hivatalos pártköltőnek. Ama Hazaffyakhoz hasonlatos Osztályffy Veray Jánosok, a művészi alkotásra képtelen pártköltők szokták csinálni ezt az öncsonkitó verselést — teljesen téves pártesztétikai receptek szerint! — Hogy Morvay Gyula mégsem esett ebbe a végzetes hibába és hogy mégsem égetett ki magából minden szint, az receptnél, platform-utasításnál erősebb lírai tehetségének köszönhető, ami ha vékony erekben is, már örvendetesen megmutatkozik az új kötetben. (A Didergő Vágyódás-ciklusban és még néhány versben...) Morvay Gyulát úgy mértem meg magamnak első kötete után (Forróra fülledt a talaj), hogy nyelvezete rögös, verselése nehézkes, dikciója kínosan szűkhorizontú és egyhúrú költészet ez, ami az örökös égverdesésben, földcibálásban és manifesztum-szerű zsellérébresztésben egyszer csak elapad, megrekken, friss eredetiségét és igy hatását is elveszti, akár a nagy lendülettel indult Földes Sándor... Ilyen veretű költeményeket találunk még az uj kötetben is. 3—4 versén megérezhető az is, hogy Írása közben a szavalókórusra gondolt, belekomponálta a pódiumot is. (Tipikus kórusversek; Tavasz felé lesz, Fotomontázs 1932, Végzések között, Fiatal zsellér szava.) — Nem könnyű lendület sodorja benne a gondolatokat. Küzd«küzd az anyaggal, a formával is, türelmetlenül aztán abbahagy minden kísérletet és ilyenkor darabosan, nyersen szólal meg. Ami még jobbik eset, mert legalább nem zsúfolja rakásra a mesterkélt jelzőket („félek mélyreroskadt, feketevilágú, szomorú-szerhacsurgású kertaljaitoktól“) és nem szerkeszti meg annyira bántó nyelvhibákkal mondatait és szóösszetételeit, amikkel aztán eleve agyonüt minden hatást... Legőszintébb, legtisztább hangját azokban a verseiben találom meg, amelyekben fiatal asszonyával vállalt sorsközösségéről beszél. A
