Magyar Irás, 1933 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1933-04-01 / 4. szám - Dallos Sándor: Ég a rőzse

Dallos Sándor: Ég a rőzse

hány gallyat a szegénység tilosából.

Hát kimentek. A lábuk alatt huppant a hideg homok s mivel szörnyű sima volt, mint a porcukor, két lábujjuk között felfuvant pesszenve, mint a kása gőze-, mert meztéláb igyekeztek s csiklandta a bőrüket helyesen.

— Meszet oltottak szélországban — mondta az asszony, mert nagy porfátyolt hajtott a szél, mintha meszet eresztenének valahol. — Az a is légy esett a mészbe, mert a szél igen garázda s hajtja a légynépet döglőbe szörnyen.

Szedték a lábukat s a gyerek ceppenve vitte a kötelet, vége lógott.—

S a Beszen Mihály? — kérdezte. — Nehéz ember s súlyos szemjárása vagyon. Esetleg megcsíp bennünket s oda a kötény, meg a sapka.

Mert tudta már a mórest, hogy a tilosban veszendő a holmi s bírónál bizonyít az emberre, mint az eleven szemtanú, tán még nehezebben.—

Eredj mán — mondta az anyja, — Beszen Mihály túl megyen tőlünk, tudom a járását. Szegény ember abból él, hogy ösmeri a mások léptét s vigyáz.

Mendegéltek s a porban nyoma maradt a lábuknak, mintha kalácsot szakajtottak volna a porból s mentek a nyomok halk kis pöffenésével az erdő felé. Ám a szél se volt rest, nem nézhette a kis horpadt medreket az utón, nekihasalt pattogva s be- I nyalta őket laposra. Hogy ezek az emberek mindig rendetlenséget csinálnak ! No, majd itt lesz a december s rátoktáncolok hószőnyegen s kivágom a szemeteket gyémánttal, hogy sirtok még bele.Már

az erdőben csikorogtak a fák s ejtegették a gallyakat, mint a varjú a tollát. Csak potyogtatták őket rendre, ahogy hajtotta őket a szél nagy felfuvalkodottan, hanem a gyökerek nevettek lent a földben: ez is valami? S a bajszuk szála se mozdult, pedig fönt keserves volt a világ, a Hedvig szent ráparancsolta a fákra az aszkézist s azok ugyancsak furcsán festettek egyre kopaszuló bünbánatban a nyári sok szerelem, bőség és lakoma miatt, melyből fülig kijutott nekik. Bezzeg most csak a kérgek barna csuhája csikorgóit rajtuk s olyanok voltak, mint a barátok: meditare homo et arbores!

Az asszony átsegítette a gyereket az árkon s lerakta a rőzsések babonáját; két ágat keresztben a szélső fa alá, oltalmazójául a szegényi biztonságnak; kettőt is rakott; egyet magának, egyet a gyereknek s majd ha visszajön, kioltogatja őket.

Behatoltak csöndesen az erdőbe s nézték, ha tán nyulacska aludnék jóllakóttan a bokrok alatt s lehetne a füle közé suhintani valami alkalmas ággal, pecsenyére valót marasztalónak 0, nem vétekből, távol álljon, a nyulacska mindenkié2 mintf az