Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-12-01 / 10. szám - Darkó István: Égő csipkebokor

barkó István : Égő csipkebokor

kapaszkodtak egymásba, de jajj, az arcuk, az összetört kedves szép arcuk !Felugrott,

körülszaladta a roncsokat, ordítozva hivott segítséget. A vidéken nem mozdult egy lélek sem. Csak a föld párolgóit, a Tátra fehérlett égnekszaladt ezüst tömegében, a ködben távolról vonat zakatolt és elhalóan füttyentett.

Nekivetette magát az országúinak. Lihegve rohant, menekült és magát mentette. Ziláló tüdővel szaladt, kiszakadó mellel, ellankadva, megint felcsavart izmokkal, reszkető testtel loholt.

Zsenge két csikaja után szaladt igy, mielőtt erre a vidékre került. Boldog, igaz, mitsemsejtő futás ! Milyen erős, magnitúdó. célnaktartó szaladás volt az ehhez a mostanihoz képest. Vasmarokkal zabolázta meg a két vitéz kis csődört s ráivott a hideg kutból egy félvedert. Avval a futással kezdődött minden baja. Tátrába jövése, Ágotával találkozása, édes két barátjával lett mai borzalmas kirándulása. Fut, rohan most vissza, elfelé innen, menekül, irtózva száguld, hátha futással teheti jóvá, amit kezdetben futással rontott el.

Térdre esett a csúszós sárban, felemelkedett, elszántan szaladt tovább, gyerekkorában tette igy, amikor az iskolában hirűl hozták, hogy édesanyja elájult otthon.

Házak között szaladt már. A poprádi állomáson a két követ, Gesztete két kiküldött tanúja, otthoni élete két figyelmeztetője várja a hajnali vonatot. S várja talán őt is ! Befut hozzájuk; nyakukba borúi, rájukszakad, mint a tehetetlen, akinek vérét vették. Vigyenek haza kendtek, ölben vigyenek haza, majd úgy sóhajt nekik.Az

állomás üres. Nyögő-lihegő kérdésére egy vasutas csak ennyit tud:—

Láttam két olyanforma embert. Itt töltötték az éjszakát. Félórával előbb ment el a vonatjuk.

Kiállt az állomás elé. Mit tegyen? A füléhez tapasztotta a kezét. Azt hitte, hogy útközben kiszakadt a dobhártyája, a szembeszökő hideg levegő beszivárgott a fülén keresztül a fejébe, megfagyasztotta az eszét. Jégcsapokkal gondolkozott:

— Itt hagytak. Ágota, a titkár, Gózon Józsi, Kardhordó, Pénzváltó. Velük akartam valamit, most mit tegyek?!

Nekihanyátlőtt az állomás melletti útnak, Felugrott a tátrai villamos sineire, szaladva ment előre. Rogyadozó lábakkal, zavaros szavakkal, csapzottan és betegen vándorolt az integető Tátra felé ! Megint futni kezdett, eldobta a bekecsét, a forróság és a hideg vacogtatta a fogait. Pattanásig feszült maradék ereje a szanatórium ajtajáig vitte. így jött ide másodszor, gondolat nélkül, segítségért bőgve, mint a hazatalált kóbor barom. A fehérszakállú főorvos egy szép fiatal asszonnyal éppen kilépett a nagy kapun. A főportással ölben vitte fel Gyurit a sáp