Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-12-01 / 10. szám - Fürjess Mária: Halottam van az Úrban

Fürjess Mária: Halottam van az Űrban

— Apádat nem láttam, de a kocsi imhol van, e. Viszem be a tejet, de tik addig is szeggyétek le a lisztet.

Az udvar hamar benépesült. A tanya lakói mind kisorakoztak és a kocsi köré csoportosultak.

— Hej, István bá, maga hol van ? — kiabálták párszor az öreg béres nevét.—

Biztosan melegedni ment, haggyátok, — ügyeskedett a kocsi mellett egy szélesszoknyás menyecske. — Tik meg ne bámújatok, hanem addig is vezessétek be az állatokat az ólba, oszt kapdossuk le a szekérrő a lisztet izibe ! Egy seprőt aggyatok, a zsák tetejét leseprem a hótó, hogy jobban meg lehessen fognyi ! /,

A menyecske felkapaszkodott a szekér végire, az emberek bevezették a barmokat az ólba. Örzse maga is felmászott egy seprűvel a saroglyába, de egyre félőbb csodálkozással ismételte :—

Hol lehet apám ? Mi lelhette, hogy ily csendbe gyütt haza ? Másszor már az alsó pusztátó hallani a hangját, anynyira danol.—

Ammá igaz, — bizonyították a körül állók.

— Ki tuggya, te örzse, hogy nem maratt-e a faluba ? Hátha megint bemaratt Grünfeldné, oszt az ökrök megunták várni a hidegbe, hát elgyüttek, őt meg ott hagyták, — találgatták a rejtélyes érkezést.

Örzse ijedten egyenesedett fel :

— Jaj Istenem csak nem tán... akkor menek elejibe, még nem tunna hazagyönni, ha bevesz egy-két decit. Elakad ebbe a nagy hóba. ^4

— Ne féj Örzse, — biztatta a menyecske, miközben szaporán seperte a kocsiról a havat,— rossz péz nem vesz el. Jó ismeri ő má ide az utat. .Jaj Istenem ! — sikoltott fel ijedten, a seprőjét magosra tartva. — Emberek, lámpát'! Mi szent csuda van a kocsi tetején, mingyá meghalok ! Csuda legyek ha nem István bá fekszik itt.

Nehéz mozgással siettették fáradt testüket a tanya lakói, hog\r megbizonyosodjanak a hallott szavakról. Az öreg béres tényleg ott feküdt elnyúlva, kezébe az ostort szorítva, a szája nyitva, talán még nótázott, mikor ugyfelejtette. Hívták, szólitgatták, de nem mozdult semmi biztatásra.

— Melegre vigyék, ott talán magáho gyün, — intézkedett a menyecske, mikor az ijedelméből magához tért.

Örzse szorosra kulcsolt kézzel, tehetetlenül ment az emberek után, amerre az apját vitték. Könny nem szakadt a szemébe, ellankadó fáradt hangon nyögte : «apám.» Kicsi kislány korától nem volt senkije az apján kívül. Az anyjára már nem is emlékezett. Azt látta maga előtt most is, mikor az apja ügyel