Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-03-01 / 1. szám - Kritika - Keller Imre: Festőművészet Szlovenszkón

Kritika

ember számára egyáltalában nem újat, de a nagy közönségnek élveztesen és tanulságosan megirtat. A „Szempont“ cimü fejezetében a most uralkodó különféle irányokkal foglalkozik. Elméleti tudása itt belefulladt a túlságosra kitágított szakszerűségbe. Pedig mennyivel könnyebben tudta volna megérttetni a különféle művészi , irányokat, ha a művészetet visszavezeti az Énségre. A művész Énségébe, melyen át kivetitődik alkotása. És ezen az alapon kisérti meg megmagyarázni az egyes művészeti irányokat. Például igy: az impresszionista megfesti a látott tárgyat, úgy amint Énségében az alkotás pillanatában kialakul. A futurista azt az aktivitást, mely a látott tárgy hatása alatt Énségében keletkezett. Az expresszionista azt az érzést, mely lelkét elöntötte a látott tárgy hatása alatt. A kubista az igazságot, melybe belehelyezi Énségét, azaz az egész világot. Ha szimbolikusan akarnám magam kifejezni, akkor azt is mondhatnám, hogy az impresszionista Énségét a szemébe, a futurista a cselekvő szerveibe, az expresszionista a szivébe és a kubista az agyába helyezi el. így osztódik meg az Én az impresszionistában látó Énné, a futuristában cselekvő Énné, az impresszionistában érző Énné, a kubistában gondolkodó Énné. A naturalizmus mind a négyet összefogja. Illetőleg mindegyik Énből ád valamicskét. Egyiket sem domborítja ki a másik három rovására. Nagyon helytelenül cselekszik tehát az a müvészetesztétikus, aki egyik irányhoz köti le magát és ebből az irányból mondjuk: a modern esztétika szempontjának előtérbe helyezésével mond Ítéletet a művészet ama munkásairól, akik a régebbi irány hívei.

Mert nem az a fontos, hogy melyik művész melyik művészi iránynak esküdött hűséget, hanem az, hogy Énségét miként tudja alkotásába úgy bele vinni, hogy bennem: nézőben is Énségemnek az a része jusson túlsúlyba, mely a művészt alkotásában teremtő erejének kifejtésére késztette. Ha a művész Énsége és az én Énségem találkoznak egymással, akkor megértettük, megéreztük egymást és meg is szerettük. Ellenkező esetben kinevetjük, kigunyoljuk, lenézzük egymást és hamis értékmérést végezünk el egymásról.

Ezt a nem kifpgástalan értékmérést kell Brogyányiról is megállapítanom. Az ő Énsége, esztétikai hitvallása, művészeti meggyőződése annyira hozzánőtt a modernnek nevezett irányokhoz, hogy csak azoknak a festőknek művészetével foglalkozik behatóan, szeretettel, akik kimondottan Énüket széttagolják és Énségük valamely részének kihangsulyozásával kezelik az ecsetet. Mig az „unmoderneket“, maradiakat hidegen, ridegen, félvállról és kissé felületesen intézi el. Lehet, hogy Brogyányinak a maga szemszögéből igaza van, de egy ország hivatásos festőinek általános átfogását igy nem lehet adni, mert sok méltatlanság, igazságtalanság és jogos elkeseredés váltódik ki azoknak leikéből, akik művészi meggyőződésükhöz éppen oly hűen és kitartással ragaszkodnak, mint Brogyányi a magáéhoz.

így eshetett meg, hogy Brogyányi könyvéből kimaradt egy csomó becsületes törekvésű művész, akiket kötelessége lett volna Brogyá-