Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-11-01 / 9. szám - Képzőművészet - Nagy Barna: Basilides Barna

Képzőművészet

volna. Az új magyar festőművészet mintha a nyugati kultúra egyik árnyalati része volna, melytől erőtlensége, miatt nem tud elszakadni. Régi lezárt impresszionista utánzásokban, cezanne-i csendéletekben, gauguin-i formába zárt alakokban és kubista térproblémákban merül ki minden tudása. A mai magyar művészet idegen formába akarja kényszeríteni a magyar lelket s ehhez idomítja saját érzelmi világát is. A szobrászatban is hasonló a helyzet. Csodálatos, hogy ugyanakkor, amidőn Bartók és Kodály a zenében, Ady, Móricz és Szabó Dezső az irodalomban az utat már megjelölték, a festők nagy serege szinte megtagadja Rudnay mestert, akinek művészetében pedig erősen érezhető a magyar eredetiség megnyilvánulása. A magyar művészetnek ezen a kijelölt utón kell haladnia, hogy a nyugat dekadenciája fölé tudjon emelkedni. Hála, igy cselekszik Basilides Barna a festőművészeiben, Vargha Oszkár a szobrászatban. Ez a két művész megértette a Bartók zenéjében rejlő ősmagyar motívumok abszolút tisztaságát, de leginkább Basilides az, aki Móriczék szózatát hangoztatva kiemeli a fiatal magyar művészetet a maga nivótlan zűrzavarából.

Basilides Barna elindulása Szlovenszkő közönsége előtt ismeretes. Egy különös világból indult ki, a maximumig fölfokozott érzékiség világából. Idegen alakokat formált, megnyúlt, hosszú testű, vézna és embrikus lelkületű lényeket. Érzékies, lágy ecsetvonása igy érezte meg az alakokat környező dolgokat is. Messzi világot festett, elvont távoli meglátásokat, megérzéseket. Basilides azóta nagy utat futott be. A szinte túlviláginak mondható látás-élményei közelebb juttatták a valósághoz, az élethez s ami a legfontosabb, közelebb jutott a magyar talajhoz, az egyszerű magyar népiélekhez. íme egy festő, aki nem az idegen nyugatias hatásokat keresi, de aki mint a fel-feldobott kő, visszahullott a magyar földre s meglátta, megérezte annak varázslatos szent mélységeit. Nem ment nyugatra, sőt ellenkező irányba fordult: keletre s magával hozta az őshaza minden egyszerű csodáját. Művészetének végtelen nyugalma s a dekoráció finom lágysága ezer mérföldek távlatából merített szépség. Sohasem gondolt arra, hogy „így“ fog festeni; magától jött, magyarsága adta. Képei az ösztönös erők egyenes megnyilvánulásai. A velencei Nemzetközi Kiállításon három vászna: a „Halász“, „Betyárok“, „Ádám és Éva“ üdítő hatással voltak. Képeinek erejét a nyugalom egyszerűség és az abszolút finomság jellemzik. Régi világának fantasztikus víziói szertefoszlottak s ami belőlük megmaradt, az művészetének lágysága s a színskálák egymásba folyásának leheletszerüsége. A Nemzeti Szalon őszi tárlatán szerepelt „Szent egyszerűség“, „Hazafelé“ és a „Fehér lovas“ is ezeknek az irányelveknek biztos követői. Látásának egységes benyomású hatása alatt, nagy szin felületekkel fedi vásznát s ezeket végtelenül finom díszítéssel teszi vidáman bizarrá. Ez a diszitési hajlam vagy egy sirva-vigadó magyaros vonás, vagy gyerekes megnyilvánulása a játszani akarásnak. Színezése a hangskálák tisztaságát utánozza, melyet disszonancia sohasem zavar.

Nagy erővel fejlődő Basilides képek, melyeken a finoman tova-