Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-03-01 / 1. szám - Szemle - Reményi József: A modern angol és amerikai irodalmi szellem

Szemle

Istent, Ernest Hemingwayé felfedezte a kéj szomorúságát s nem tud mit vele csinálni.

Ezek az irók és költők majdnem kivétel nélkül az intellektus irodalmi szócsövei. Az ösztön spontánságát alig ismerik. Ha igen, akkor az whiskytől vagy a megőrült érzékiségtől lerészegedett ösztön. Arra a szofokleszi részvétre emlékeztetnek, amely annak az embernek szól, aki meg akar halni, de nem tud. Mintha azt mondanák: Minden hiúság, ám nem azért, mert vagyunk, hanem azért, mert tudunk. Hiányzik belőlük a lelki szegénység bibliai egyszerűsége s a goethei egyensulyozottság. Faustok Faust megoldása nélkül. Szimbólumuk az ember tragédiája a tragédia tisztitó ereje nélkül. Érzésviláguk zűrzavarában az értelemre és művészi önérzetre támaszkodó szó nem tud rendet teremteni. Velük kapcsolatban, a legtöbb esetben, az az érzésem, hogy inkább a tudás hiábavalósága készteti őket Írásra, mint az alkotó szellem parancsoló szava. Javarészük inkább kételkedő, tehát kritikus, semhogy csodálkozó volna, azaz költő.

III.

Erkölcsi szempontból igazságtalanság lenne, kritikai szempontból felelőtlenség s lélektani szempontból tudatlanság, ha a mai kor legjellemzőbb angol és amerikai teremtőit öntudatos, szinte mesterkélten tenyésztett diszharmóniával vádolnám. Nem akarnak csalni, hanem olyan korban élnek, amely megcsalja a költészetet. Nz emberiségnek sohasem volt olyan kora, amely rendkívül kedvezett volna az alkotó szellemnek. Ezt csak a tankönyvek hangoztatják. Petrarca, saját vallomása szerint, irtózott korától s Rimbaud elmenekült Párisból. Ám vallom, hogy voltak korszakok, amelyek tartalmi gazdagságban és formai tökéletességben, a költészet viszonyát az élet lényegéhez kevésbbé zavarták meg, mint a mai kor. Az apokaliptikus ököl minden időben végigsujtott az emberiségen, csak néha az ütés hatása kevésbbé fájt. Ma nagyon fáj. Gyakran megőrjít. S nemcsak a társadalmi műtét hazájában, szovjet-Oroszországban, nemcsak a nyitott sebek földjén, kontinentális Európában, hanem Angliában és Amerikában is.

Az alkotás, a művészet rend. Ez a magyarázata annak, hogy bizonyos költők a múltban is miért ragaszkodtak annyira a szóhoz, mert lelkűk viharában csak a szó látszott biztos menedéknek. A mai angol és amerikai alkotók jelentékeny százaléka tisztelettel hajlik meg a szó áldó szelleme előtt, de ebből a szellemből nem tudja átvenni azt, ami nyugalom, összhang és teljesség. A szó sikolt, tiltakozik, magyaráz, cigánykereket hány, ordít, köpköd, kéjeleg, panaszkodik, bírál, de ritkán, a legritkábban énekel. Az alkotón át a részlet keresi az egészet, de az egész nem tud tökéletesen megszólalni. Irodalmi szempontból a mai angol Íróknak és költőknek tulajdonképen ez a tragédiájuk. Vagy talán ez a tragédiája minden mai alkotónak, akár Kínában próbálja összeegyeztetni a forradalmat a hagyománnyal, akár a magyar iró lelkében