Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-11-01 / 9. szám - Darkó István: Áldott krumpliföld

Darkó István: Áldott krumplifőid

— Mit? Krumplit. Azt.—

Majd mindjárt megmondom, hogy mit. De nem teszi az ablakba.

Postának tetszik, hogy olyan szép piros a Jenő tir homloka. Nem érti egészen a túlzó nagy ijedelmét. Eddig, ha nagyritkán betévedt ide, nem volt valami sok szava hozzá. Igaz, hogy ő se kereste a barátságát. Annyit azonban lát már, hogy pontosan odatették a veszedelem színhelyét, ahol az ő földje van. így rendes módon, eszére hallgatva csakugyan bajos lesz ma kijutnia.A

kocsmáros lázban unszolja:

— Ha nem hiszi, jöjjön fel velem a padlásra. Az ablakból szabad szemmel is jól látni. Van gukkerem is.

Felmennek hát a padlásra, kitekintenek az ablakon. Jól látni! A folyó csillogó szallagja, rajta az uj vasliid, apró földllírások innen is, amonnan is. A magányos cserfánál kezdődik az ő földje. Az idén tiszta krumplit tett az egészbe, úgy találta, hogy igy nagyban jobban megdolgozhatja akár magában is. A krumpliföld túlsó szélénél is végighúzódik az a sárga vonal. Tegnap délután még kint járt, semmi sem volt ott. Oldalról, de távolról, másfelől néha dörgött és ropogott ugyan a fiókháború. Hanem annyira megszokták még az asszonyok, gyerekek is, hogy alighogy bánták, csak görnyedve dolgoztak tovább. Most egyetlen lélek sincs kint a földeken.

— Menjen szépen haza, — mondja a kocsmáros, — akinek pincéje van, most majd lebúvik oda.

— Maga is oda, Jenő ur ?

— Persze hogy igen.—

Akkor majd ürgének képzelheti magát. Nem fél-e, hogy a sötétben elveszíti az emberi formáját?

— Maga is jobban teszi, ha komolyan veszi, amit mondok.

Lebotorkálnak a főlépcsőn, megint a söntésben ülnek. Karjára akasztja a kapát, ajtónak indul, de megáll s a kocsmárosnak fordul:—

Kedves uram, ezen mi sokat nem vitatkozhassunk. Akárminő nagy szél fú, elhiszem, hogy térdigé.rő nagy szél, én mégis csak úgy tudom magam, mint a szóló egyedül lengő nádszál, akiméitől learatták a nádast. Szegény feleségem félévre, ahogy megjöttem Szibériából, meghótt. Két kicsi fiam egymásután sarlagban. Öreg szüleim már régebben. A sok harangozás, meg egyéb elharipdálta a födémét kétfel ől. Sok úgysem volt, de mégkevesebb hagyódott. Négy hód. Kerek kis négy magyar hód....

— Azt én mind jól értem, érzem, de...

— A de az, hogy élni meg muszáj. De hogyan? De minek? Mongyuk, az Isten törvényének, az parancsolja, meg az ember