Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-11-01 / 9. szám - Darkó István: Áldott krumpliföld

Darkó István: Áldott krumpliföld

szive itt belül, a tisztességes kínlódás becsülete. Ugye? De elég-e ez ahhoz, hogy nyitva tartsa az ember a szipákolóját a levegőhöz? Mert mindig ott van: de minek, de kinek? Az üres háztájnak, a bejáró öreg Csepreginének? Egyárva tehenemnek a hideg dunnyának, kiüresedett, málladozó tapasztott fészkemnek?A

kocsmáros, nagyon félhet, áhitalosan nézi:

— Annak hát. Annak, hogy ilyen szépen elmondhassa. Annak, hogy eggyel többen maradjunk. Eggyel többre osztódjon a szenvedés, hogy jobban viselhessük... Hány éves, ha meg nem sértem, Pesta?—

Már mér sértene? Harmincöt... Annak, hogy ennyi évvel jól érezze magát az ember szóló egyedül? Hogy he kívánkozzék már semmi után. Ne kellessen se ital, se sokszor még az étel sem. Se cimbora, se semminemű palvkoskodás, se asszony bonca? Annak?!—

Annak, hogy többet nagyobb baj ne történjék. Hogy betöltse, amivégből a földön van.

— Nem sokat adok én ekkora nagy mondásokra.

Hanem a szeme már gyulladt, a környéke vörös koronggal ég, udvara van a nézésének. Kapája nyelvével az ajtó küszöbéi verdesi. Paposán mondogatja:—

Vagyishogy éppen annak. A rendeltetésnek. Amikor az asszony, gyerekek sorban itthagylak, úgy hijják messiánisla lettem. Attól a szakállas vigéctől tanultam, aki könyveket árult, mig a csendőrök el nem vitték. Attól hallottam ilyeneket. De azóta inkább csak magamtól tudogatom... Az egyik iszik, a másik szüntelenül csak tépi magát, káromkodik, a harmadik veszekszik, verekszik, a negyedik a szerzés után veti magát. Az ötödik él, ahogy tud, a hatodik mint a barom, csak zabái, hízik, semmit sem tesz szívesen, csak a kanalat a szájához... Aki tudja, megöli magát... Aki egyiket se teheti, élni akar... Mint én.Most

már a kocsmáros kérdezné kíváncsisággal: Hogyan? Mielőtt megtehetné, villan valami szörnyűségesen az utón, a kocsma előtt. Füst bömböl, tűz ordít, por üvölt. Dörrenve vág le egy gránát.—

Jajj, — kiált a kocsmáros és szalad le a pincébe.

— Azért mondom, — mosolyog Bolyós Péter s kapájával a vállán kiballag az ivóból. Egyenletesen megy el a kocsma előtt, a malom mellett, a falu dombjának kanyarulatánál, az országúton, amerre vízfolyásnak visz az, el a füzek tömött sövényfala alatt. A vashidnak, a megélénkült tájéknak indul, a pattogó, ropogó vidéknek, amerre megjárta ezt az utat annyiszor, ahányszor a nyári nap megpirkant. Most is arra megyen, a hogyan, a miért már elcsendesült nyugodtan fújtató kebe-