Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-10-01 / 8. szám - Kritika - Duka Zólyomi Norbert: Mint az oldott kéve…
Kritika resztül vetíti elénk a szerző korszakok vajúdását. Legújabban — Thomas Mann : Die Buddenbrooks“ regényét mintaképül felvetve — az osztályok történelmi fejlődését a modern családi regények is a fejlődés — hanyatlás láncolatában érzékeltetik. Sárközi ezen hármas szemléltetési lehetőség szokatlan szintézisét választotta. A Mednyánszky család 3 sarja: László, Cézár és Eduárd sorsában fokozatosan élénkíti meg a magyar nemesség multszázadbeli generációs fejlődését. A vakon hivő, erőtől duzzadó önteltségből (László) és kétségek nélkül bátorkodó konzekvenciakövetésből a biztos ekzisztencián kérődző középszerűségen keresztül (Eduárd) a szkepszis és dekadencia szomorú önmeghasonlásában (Cézár) ér véget a fejlődés. Mögöttük a 48-as harc és a demokrácia pirkadásának fényei villannak. — László, az erős, a konzekvens, a szép külsejű és jellemű férfi még s téveszthetetlen biztonsággal vallja elveit és hisz bennük: a nemzeti harc meg nem alkuvó ideáljában. Öntelt bizakodással egyedül torpan meg Lipótvár fel nem adásának a gondolatánál és ez az ellenállása a kapitulációval szemben, ez a törhetetlensége viszi a pozsonyi bitófa szakadékába. Cézár is ott van a 48-as forradalmárok soraiban, lelkesedik, szenved és száműzött lesz. De szivében állandóan ott leselkedik a kétely. Vallásában — meghasonlik papi hivatásával — nemzeti meggyőződésében, élethitében. Érdemes-e küzdeni? Vannak-e eszmék, melyek megérik a harcot, a reményt és hitet? És itt, amikor Cézár franciaországi száműzetése, szerelmi csalódásai és ausztráliai aranykeresésének a kalandjai után megragadja a méregpoharat, mert testében, lelkében megtört, — itten, a Schopenhaueri pesszimizmus és szkepszis győzelmében villan meg legélesebben a szerző egyedüli, de lényeges hibája. Mert bármilyen mesterien ragadja meg rajzaiban a puszta, dísztelen és mély életet, bármilyen megdöbbentő pszihológiával vázolja a 48-as forradalmat, résztvevőinek és harcosainak egyoldalúságait és hibáit, Görgey különcségét, Teleki és Kossuth tehetetlen entuziazmusát, sokak becsületes, de hitetlen munkáját, — a szerelmi epizódok mély, emberi megfigyeléseit, az osztálysajátságok döntő szerepét, — a levont konzekvencia, mely mind a három köteten húzódik végig és Cézár öngyilkosságában csúcsosodik ki, nagyon sötét. Olyan sötét és sivár, hogy még azt sem tudjuk a szerzőnek elhinni, hogy csak a magyar nemesség eljátszott szerepének tragédiába hajlásút akarta vázolni és talán mégis van hite újabb hajnal odásban. — Mert ha ez minden reális és igaz volna, holdkóros képzelődő volna az, aki még hisz, aki még harcolni és dolgozni akarna. Ezért bármennyire mesteri és lenyűgöző az általános kétségbeesés és egyesek mindenirányú összeroppanása, — nem reális. Mert a 48-as forradalomban és Mednyánszkyék egyéni életeiben, épúgy mint az öszszes szereplők életében is csak a hiábavalóságot, minden eszme hiábavalóságát lehet kiérezni és ha ezt a regény folyamán inkább csak kisebb-nagyobb intenzitással sejt-
