Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-10-01 / 8. szám - Erich Kästner: Wanrich őrmester. A vakember monológja. Előkelő emberek 1200 méter magasságban. (ford. Sebesi Ernő)
Erich Kästner : Három vers A VAKEMBER MONOLÓGJA Csak jönnek-mennek az uccámon végig, De a világért észre nem vennének. Hogy vak vagyok, tán föl se tűnik nékik, Súgják meg akkor : hogyan éljek én meg ? 1 Most esni kezd. Az ég most csak úgy csattan. És esőben az ember sokkal rosszabb. Ki olyankor lát, nem áll meg miattam S hiába várok megint órákhosszat. Most itt vagyok szem nélkül és bután S a város zúg, mint szél a tengerparton. De este eljön értem hű kutyám És pórázom jól a kezembe tartom. Tizenkét éve, hogy egy nyár föllángolt. Jaj, akkor halt meg két szegény szemem. Ó, mért nem kapta szivem a szilánkot ? Csak te tudod ezt, én jó Istenem ! Nem akar senki képeslapot venni. Tessék megnézni. Nincsen itt hiba. Darabja ötven fillér. Hisz az semmi. Nekem is megvolt majdnem annyiba. Holt szememnek a világ visszafáj, Napot csodáltam, virágot s a Nőt. S hogy anyám arcán mennyi volt a báj : Ezt nem felejtem el én soha — sőt. Vakit a háború. E sors a párom. Csak ázom itt és hull az Egek vére. Hát egy anya sincs itt a láthatáron, Ki gondolna a saját gyermekére ? És lehet-e, hogy itt egy gyerek sincsen, S hogy anyja énrám alamizsnát hintsen ? !
