Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-10-01 / 8. szám - Erich Kästner: Wanrich őrmester. A vakember monológja. Előkelő emberek 1200 méter magasságban. (ford. Sebesi Ernő)
Erich Kästner: Három vers WANRICH ŐRMESTER Az évek száma tucatra szökött, Hogy őrmesterként ő minálunk szolgált. Kiképző volt. És ha a sor mögött valaki felbukott. Ő röhögött. És kiköpött. Ő igy végezte dolgát. „Letérdepelni!“ — hallatta szavát Egy nap kétszázszor — jól agyadba vésd — És menetközben a sok téren át Letérdeltünk : megannyi Góliát. S pausálba tanultunk gyűlölködést. Ki lógó nyelvvel csúszva lődörög Rongyblúzát tépi szegénynek, ordítva : „Még most is fázol ? Mondd te, lusta dög !“ És minden tovább megy s csak úgy pörög. Hisz menni kellett, ki, a vágóhidra. Ő tréfált, ha én sárban hemperegtem S fölényes gúnnyal egyszer nekem támadt: „Ugye, ha revolvere volna menten Már egy pár golyó járna a mellemben ?“ „Igen !“ . . . E nyílt szó hagyta el a számat. Ki egyszer látta, mindent láthatott. Emlékezés az ilyet jól elássa. Wanrichnak hívták ezt az állatot, Kit soha, senki ki nem állhatott. S már lesz a népnek róla tudomása. Szivemet zúzta széjjel ez az ember, Ezt megbocsátani: gyáva, csúf dolog. Nincs perc, hogy neve halántékon nem ver S ha lelkem megnyugodni nem tud s nem mer: Én akkor mindig csak rá gondolok ! Fordította : Sebesi Ernő.
