Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-09-01 / 7. szám - Egri Viktor: Csúf Ádám élete

Csúf Adám élete

A fiatal anya az újszülöttet fürösztő bábát szólongatta:

— Peták néni, adja már a gyermeket !

Lazán szétbomlott sötét baja keretében fénylett az arca. Dologtól barnult keze erőtlenül tapogatott a gyűrt párnákon.

— A gyermekemet, Peták néni! — sürgette a babát.

— Nyughasson, dolog van még vele, — mondta a fekete, agyagarcú vénasszony. Csontos, harácsoló kezeivel a világosság felé emelte a vinnyogó emberpalántát. Kiégett szemmel mustrálta s fanyar ráncok gyűltek fonnyadt szája szélén.

— Torzszűlött, — morogta.Az

ablaknál, az alkonyuló napfényben jól látta a jobb orcán a dagadást. Betapasztotta a szemé! ez a dagadás, szétterült az orr nyergén a parányi állig és félrenyomta a csöpp száját. Tokát eresztett és ráncokat vetett. Csúnya, kioltásra való élet volt.A

vénasszony agyában nyomban megfogant a gondolat, hogy ajtót tár és kiteszi a huzatnak a gyereket, pőrén, ahogy a fürdőből kiemelte. Féltucat gyerek után, ha az elmulaszthatatlan gyermekáldás még szűkebb kenyérporciókkal fenyeget, így csinálják a hegyek közt a bányászasszonyok. És a lányanyák, régen kijózanodva a szerelem mámorából, magányos kinok után, elhagyatva az embercsöppel, akinek itt jussa semmihez sincs. Ki kéri számon ezeket az életeket ? Reggel a halottkém megváltott emberpalántát talál, hiába nézi, hiába forgatja, éhség nem emésztette el, fojtogatás nyoma se látszik, a halál szabályosan és jeltelenül jött, ahogy a törvény kívánja.

A bába félszeme az ágyon függött. Ezek itt idegenek, valamerről Sziléziából jöttek közibük. Gyökeret nem eresztettek ebbe a földbe, még bajba ránthatják, ha az anya nem állná a halottkém hideg tekintetét és a szája eljárna. Megrettenve pólyálta a csecsemőt. Azért a néhány forintért oly balgán nem teszi kockára mesterségét.

Dajkáló mozdulattal kezére vette a pólyást és hozta az ágyhoz. Szétrakott könyökkel hajolt az anya fölé, hogy még nagyobb árnyékot vessen, de az anya így is meglátta a formátlan orcát s a szája egyszerre cserepes lett. Olyan ijedten esett vissza a dunnába, mintha kést szegeztek volna rá.

— A gyerekem ... ez... oh ! — nyögte és a szive mélyén fagy karmolt. Rettenet volt ez a pici orca.

A hang beléfuladt és a karjaiból kihullott az erő. Csak a bábát nézte felakadt szemmel, tán valami varázslatot tesz s