Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-09-01 / 7. szám - Pongrácz Kálmán: Az értelmiség válsága
Pongrácz Kálmán: Az értelmiség válsága logikus továbbvitelét jelenti, az kitűnik abból, ha meggondoljuk, hogy a kollektivizmus felé az első lépést éppen a nacionalizmus tette meg azáltal, hogy a vele egyiaőben megerősödő gazdasági liberalizmus egocentrikus túlkapásait a nemzeti közösség érdekeire való hivatkozással lefékezte. (Az értelmiség mulasztása lett, hogy a nemzeti gondolat altruista jellegét felfelé nem hangsúlyozta eléggé s hagyta elveszni.) A nemzetgazdaság időszakában ennél többet természetesen nem tehetett, hiszen az állam képes volt az összes társadalmi szükségletek kielégítésére. Ma azonban már más a helyzet: a nemzetgazdaságból világgazdaság lett, az élet és politika gerincét alkotó gazdasági kérdésekkel szemben tehetetlenül áll a nemzetállam. A tőke internacionalis hatalmát és egoizmusát az altruista elv ma már képtelen nemzeti keretek között megfékezni s szintén kénytelen körét tágítani. így ölt az altruista elv előbb nemzeti, majd — a feladatok súlyosbodásával — internacionalis formát. A lényeg azonban mindkét rendszerben azonos: a szegény többség érdekét megóvni a kevés hatalmassal szemben. A mennyiség és jelszó változott csupán, de a tartalom maradt a régi. Ha az értelmiség nacionalizmusát politikai kérdésből kulturális kérdéssé teszi s ha ezt éppen úgy, mint a gazdasági demokratizálódás problémáját újra általános emberi kérdésként fogja fel, s ha ezek megvalósításánál közreműködni ideális s küldetésszerü kötelességgel hajlandónak is fog mutatkozni, úgy pozícióját minden bizonnyal egy ezután következő korszakba is át fogja tudni menteni. Tudjuk, hogy ez a távoli jövő képe, s hogy a közbeeső fejlődés „egy-egy visszaesést“ nem fog kizárni, azonban az irányt mutató csillagot sohasem szabad szem elől téveszteni. „Aki egyenesen feléje megy — Írja Babits — betöri homlokát és elpusztul. De aki végkép elveszti szeme elől, az eltéved és céltalan tömkelegbe fullad.“ Ennél a jövő európai fejlődésnél fokozott tevékenység vár a legyőzött nemzetek polgárságára. Ök látják, ők érzik legjobban a kor gazdasági és szellemi ellentmondásait, nekik elsősorban kötelességük tehát az uj célok kijelölése s az építésben való részvétel. Hogy ehhez hit kell — az természetes. Mert ma mégis és mindenekfelett az értelmiség legfőbb baja az, hogy nincs kitűzött célja és többet nem hisz semmiben. Pedig — írja Goethe — „A világ és az emberiség történetének a tulajdonképeni egyetlen és legmélyebb témája, amelynek minden más alája van rendelve, a hitetlenségnek és a hitnek a küzdelme marad. Minden olyan korszak, amelyben a hit uralkodik, bármilyen legyen bár annak a formája, ragyogó, a . zivet felemelő és termékeny hatású a kortársakra és az utódokra egyaránt. Viszont mindazok a korszakok, amelyekben a hitetlenség, akármilyen formában aggasztó győzelemre jut, még ha egy pillanatig tünékeny fényben pompáznak is, eltűnnek az utókor szeme elől, mert senki sem gyötrődik szívesen a terméketlennek a megismerésével.“ (Debrecen) PONGRÁCZ KÁLMÁN
