Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-09-01 / 7. szám - Zerdahelyi József: Meleg eső indult… vihar lett belőle

Zerdahelyi József: Meleg eső indult... vihar lett belőle

közül.

Amikor meghallotta Márta a hadnagyságot, rászólt:

—Ez aztán magának való. Csak okosan használja, ne szaladjon el a vére, ahogy szokott.

Gábor tűrte a kötelet, amit a Miska felesége hurkolt rá. Talán sohase érezte a szorítását. Mégis, néha sötét éjszakákon ha szélzugásra ébredt, megsuhogott előtte az erdő, a vad és szépségesés szabad madárélet. Ilyenkor indulatok forrtak. Bírókra kelt velük. Izzadtra küzdötte a testét. Csak a gazda hajnala rántotta vissza a szegletes világba.

Márta mindig meglátta ilyenkor a bensőjét és ráhajolt, beletúrt a fekete hajába a keze, anyáskodón. Vagy szerelmes szelíd szerető módjára hajtotta le a fejét.

Gábor megenyhült tőle és derűsre fordult a homloka.

Szeretett.

Egyszer szokatlan hanggal várta az asszony:

—- Miska beteg.—

Mi

történt ?—

Itthon

maradt ma reggel az ágyban... a tüdeje... lázas — gond gyülekezett a homlokán.

Bementek hozzá az ágyához.

— Nem

jó neked az a folytonos mászkálás a hivatalba, könynyen megfázik abba az ember — mondta Gábor.

— Semmi

— szólt csöndesen Kőrössy Mihály — majd elmúlik,

— mélyre

szívta a levegőt, köszörült a torkán és fáradtan tekintett a véresre futott szeme.

Másnap Márta megint uj szókat mondott:

— Borzasztó,

nem bírom, csak hallgat és néz rám a lázas szemével. Ott ülök egész nap az ágyánál, csak néz mereven, mindig engem néz... szenvedi az én gyalázatos életemet, — elcsuklott a hangja —, nem szól, de megöl a szemével. Én elvesztem, borzasztó, mit tettem, így élek... szegény jó emberem.

— Képzelődés.

—

Nem...

tudom, hogy szenved. Csupa szemrehányás a hallgatása, érzem és nincs mibe fogódznom, hogy össze ne essek a bűnöm súlya alatt. Nincs senkim... akihez szóljak. Maga volna, de magát nem akarom... nem ! Szakadjon el tőlem, mindjárt most, szótlanul... menjen... Soha ne lássam. Vezekelni akarok!

— kiáltott

és magába roskadtan sírta vörösre a szemét.

Gábor sokára szólt.—

Nem

tudok elszakadni tőled ! — sóhajtott ki belőle.

Márta felugrott és csöndesen húzta be maga mögött az ajtót. Gábor ott maradt. Sokáig. Homály húzódott a szemére. Mintha elpattant volna benne valami, aztán a feszülés nyomán felpattant az indulatok árja. Szélvész sodródott ki a nyíláson, vé-