Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-09-01 / 7. szám - Makkai Sándor: Miért?

Makkal Sándor : Miért ?

mikor e miatt kést kapott a bordái közé, a szíve vérét a két markában magasra tartva, hódoló éneket énekelt bálványának s haldokolva is istenítette.—

Igen, igen, — vágott bele Behram, — saját tagjaikat marják, eszik, nincs bennük lélek egy csepp sem, egyet toppant a Felséges Ur és talpa alatt szétmegy az egész. A királyuk még gyermek és senki sem hallgat rá.

— Husszein látta a gyaur királyt — válaszolt Báli bég, — olyan, amint mondja, a páncéléban, mint egy leány vasban. De különben gyors, bátor, jó öklelő. A gyaurok mind gonoszszivtí kemény harcosok. Nem lenne könnyű dolog, de mondom, vakok. Szerelmesek. Azért marcangolják szét önmagukat is. Azért jönnek csak fél kézzel.

A szultán senkire se nézve, vontatottan megszólalt.

— A kém hazudott.

Hosszú ijedt csend.

Báli bég újra kezdte:—

A kém hazudott. Gyalázatosán hazudott. De ha — csak a beszéd kedvéért mondom — a síkon várnának reánk, akkor is megérteném őket. Egyszer már megtették.

A szultán arca feszülten figyelmes lett. A vezérek aggódva néztek a bégre.—

Tudjátok, hogy tatár családból származom. Gyermekkoromban régi tatár meséből hallottam, hogy háromszáz évvel ezelőtt őseim megtámadták a magyarok országát. Akkor is felfordult ország volt az. Uraik egymást marták, nem volt bennük egy csepp lélek se. A királyukat gyűlölték, nem engedelmeskedtek neki. A tatár Ur békeajánlattal közeledett feléjük. Rokonok vagytok, üzente a királynak, Kelet fiai vagytok. Egy az anyánk. Jérték velem diadalmenetben a nyugati tengerig.

Szulejmán kezében megrándult a gyeplő s a mén fölágaskodott sarkantyúja alatt. A szája vonala keményen bevágódott.

— Elfogták, megölték a követeket, szembefordultak Kelettel, az anyjukkal. Kisült, hogy meg vannak babonázva, Nyugat megrontotta a vérüket. Elébementek a tatár seregnek egy síkságra, amelynek környező dombjain és erdőiben a tatárok biztos fedezékben álltak, beleszaladtak a torkukba, a síkon szekerekkel körülkerítették magukat és halomra nyilaztatták egész seregüket.—

Elment az eszük, — kacagott fel Ibrahim.

— Olyan nép ez, amely lesve lesi az órát, amikor meghalhat. S mikor biztos, hogy meghalhat, gúnyt űz a béke jobból, ünnepi menetbe áll, zászlókat lenget, énekel, elébemegy a biztos végnek, kiválasztja a legrosszabb helyet, s mintegy ünnepképpen halomra öleti magát. És mintha előre tudná az időt, előbb kiszúrja azt a szemét, amelyik a jót látja, levágja azt a karját,