Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-09-01 / 7. szám - Makkai Sándor: Miért?

Miért ?

Reggeli ima után indultak Baranyvárról. Üde hajnal. Az ég egyetlen ibolyaharang. Keleten aranyözön lángol, de még csak fénye van, miriád harmatcsepp szerelmesen kigyulva, reszketően várja, hogy a Nap hóditó hevében megsemmisüljön. Mint tündöklő ezüst kígyó, a török sereg lassú kanyargással nyomul előre a dombok között. A felvert por, mintha roppant gyűrűző testének tejfehér gőze volna. Leghátul a Franciscustól vásárolt háromszáz ágyú dübörgő porfelhője mögött léptet a testőrség dárdái között a szultán. Vezérei most még mind körülötte lovagolnak, a dombtetőkig, ahonnan a mohácsi sík tárul. A parancs lassú előnyomulásról szól, a szultán csak délre akar a dombokig érni, ahonnan majd látni lehet, meddig jött elébe a magyar sereg. Az utolsó kém azt jelentette, hogy a magyar tábor királyostól a mohácsi síkon áll. De Szulejmán nem hiszi ezt. Egy kicsit fel is indult rajta. Nagyon átlátszó csalásnak vette a kém szavait. Karóba húzatta. Mert nem jó a próféta harcosainak hevét az ellenség lebecsülésével szítani fel. Igazi hadvezér nem hajlandó olyan ostobaságot tételezni fel a Hunyadiak nemzetéről, hogy a védett domboknak fussanak és birkamódjára eltapostassák magukat a síkon. Hiszen két-háromnapi járóföldre vannak nyugatra, északra az erdős dombvidékek, természetes, erős fedezékek. Valahol ott lesz a csata. Ma csak menetelés a síkság széléig.

Éppen erről folyik a szó a vezérek között. Báli bég, Huszrev pasa, a boszniai lovas ördögök vezérei, a ruméliai hadakon parancsoló nagyvezír, Ibrahim és Behram pasa, az anatóliai spahik s a szultán virágoskertjének, a janicsárságnak vezetője, török módon cikornyás, lassú és óvatos szavakat váltanak egymással, félszemükkel a felséges császár arcát kémlelve.

— Miután a felséges padisah legkegyelmesebben elhatározta, — folytatta a szót a feketeképü, kissé kancsal, hatalmastestü Ibrahim, — tehát a gyaurok innen több, mint kétnapi járóföldre állanak az erdős dombok védelme alatt. Allah pusztítaná el őket! Ma tehát tábort ütünk a mohácsi sík feletti dombsoron. Ma délben... — Kancsal szemével Báli bégre nézett, de a szultánt figyelte.

Ragyogó szerszámzatú, vörösfarkú és sörényű hószőrű ménen léptet Szulejmán, páncél nélkül, könnyű egyszerű köntösben. Hosszú nyakát előre nyújtva, magasra tartja barna, kemény sasarcát, szemei mozdulatlanul a távolba szegezve. Szörnyű markai lazán tartják a kantárt.