Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-07-01 / 5. szám - Szitnyai Zoltán: Két anya

Szitnyai Zoltán : Két anya

Az öregember lassan mögéje állt.

— Vigasztalódjék fiatalúr — mondta jobbágyi alázatossággal — hiszen alig van valami különbség közte, aki elment és köztünk, akik itt maradtunk, mindössze annyi, hogy ő már lerótta tartozását s mi még adósok vagyunk.

De Anka, akitől még várt volna néhány vigasztaló szót, csöndesen nézett maga elé. Aztán ő is felállt:

— Menjünk be hozzá.

Összébb húzta nyakán a fekete kendőt és sietve elfordította a fejét, mintha már nem akarná a fiút látni. S amint kiegyenesedett, hatalmas alakja olyan volt, mint középkori fejedelemasszonyoké, amikor megindulnak a trónus lépcsőin s alázatosan görnyedő udvari népség uszályként húzódik utánuk. Teste, mely valamikor férfi-vért korbácsolt és sziveket gyújtott, megfönségesedett az időben, de semmit se veszített az életerőkből, melyek megnövekedtek az évek szálain és kiteljesedtek minden rostján. Mint az öreg tölgy, mely ezer ágat hajt a széles törzsből s frissen bontja lombjait vénségében is, tavaszróltavaszra. Mi köze már ehhez a fiúhoz, aki úgy áll ottan fáradtan, bánatos nézéssel roskadozva, mint csenevész fácska a széles Icrcbély előtt?

Megindultak a szobákon át. A fiú ment elől. Érezte, amit a másik érez. Lehajtotta fejét. Ha most visszafelé lépegethetne az időben, ha most újra kezdhetne mindent... Felnyitotta az utolsó szoba ajtaját is és halkan mondta :

— Itt van. • -y

Anka megállt a küszöbön.—

ó, Istenem IAztán

beljebb tett néhány lépést. Egyre az anyát nézte, viaszgyertyák sorfala között, bágyadt mécses fényében azt a szelíd, ingerkedő mosolyt: ugye nem találsz fiacskám, pedig lám itt vagyok, csak keress még kissé és nemsokára meg fogsz találni. Ezt nézte Anka, aztán felnyöszördült halkan és térdre borult a ravatal előtt.—

Nagyságos asszony !összekulcsolta

a kezét alázatos görnyedéssel, mint megszentelt oltárkép előtt. Nem tudott szólni, de arcán az izmok rángása elmondta, amire nem volt szava. így térdelt ott sokáig s amikor felkelt, szétnézett mély sóhajjal és a fiú arcát kereste. A kezéhez nyúlt és közel húzta a ravatalhoz, mintha megmutatná, mintha neki adná :

— Fiatalúr ! ilyen jó mamája nem volt még soha senkinek.

Csaknem kiáltva mondta, mintha hitet és tanúságot tenne, ismét a halottra nézett, hogy hallja-e az is ? Aztán ajkai fölé szorította a fiú kezét és megcsókolta.Az

már mindent értett. Azt is, hogy Anka már csak a