Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-07-01 / 5. szám - Szitnyai Zoltán: Két anya

Szitnyai Zoltán: Két anya

a fiát, hogy itt volt Anka, megjöttek Amerikából, szegénykének valami baj érte a szemét, alig lát vele, itt laknak most egy közeli faluban.—

Itt volt Anka? —i s a fiú csaknem ingerülten tolta el az anya kezét. — Ezt mért nem Írtad meg mindjárt ? Látni szerettem volna.Az

anya szomorúan összehuzódott és olyan elárvultán nézett a mennyezet felé, mintha senkije se volna s arra gondolt, hogy lám ez a kegyetlen Anka úgy látszik már sohase fogja egészen visszaadni a fiát.—

Hiszen még láthatod — felelte aztán nagyon halkan.

De mire ez megtörtént, az anya már nem élt.

A nagyszalonban feküdt, fehér gyertyák között, szép szemét eltakarta a sápadó szemhéj, csöpp kis ajka szelíd, ingerkedő mosolyba zárult, mintha azt mondaná : lám itt vagyok és még se tudtok megtalálni, ugye furcsa kis buvósdi játék ? ti láttok és még se tudjátok, hogy vagyok, ó milyen ijedt lettél szegény kis fiacskám, pedig csak elbújtam kissé, mint valamikor te is a szekrények mögé és mosolygok ebben a furcsa sötétségben, hogy milyen édesen fogúnk majd kacagni mind a ketten, ha egyszercsak rámtalálsz.A

ház lépcsőin két ember lépegetett föl, asszony és férfi. A férfi olyan hústalan arcú, mintha kiszáradt indák csavarodtak volna az arcán, az asszonynak nagy, fekete kendő takarta a fejét s rojtosan terült szét a cipője alatt. Már nem viselt piros szoknyát és kis mellénykét se, melyből ingerkedve nyúlnak ki mezítelen, gömbölyű karok, a szeme se nevetett legényáltatásos, dévaj mosollyal, a szemhéja is csak félig nyílott s a szemgolyó is csak félig bukkant fel alóla, mint fogyó hold az esti égen.A

fiú csak nézte, hogy ki lehet ez az asszony és fekete-ruhás öreg ember csontos arccal, barnára égve, akár a föld ? És az asszony is nézett, vibrált, játszott, kutatott a szeme, aztán előre nyújtotta a karját, bizonytalan ölelésre hivó mozdulattal :

— Jozsinkó?Már

az is felismerte és nagyot kiáltott:

— Anka !—

Ó Istenem ! hát mégis ! Jozsinkó, Jozsinkó !

És úgy ölelte, kebléhez becézte a fiút, paskoló puha simomogatással, mint valamikor a pólyát. Nevetett, meg sirt is, hogy ilyen szomorúságban kell viszontlátniok egymást. Az ablakhoz igazgatta, hogy hadd lássa a fénynél, mert az ő szeme odalett Amerikában, alig lát valamit. A fiú meg hagyta, hogy igazgassa, kissé félszegen és zavartan, hogy nézik s meghatódva mondta:

— Bizony Anka, nagy időcske telt el, amióta utoljára láttuk egymástj azóta én is öreg fiú lettem.