Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-07-01 / 5. szám - Szitnyai Zoltán: Két anya

Szitnyai Zoltán : Két anya

— Ó öreg, már hogy lenne Öreg ? — de mintha elcsendesült volna a hangja és a mosoly is az arcán, amint a régi, kedves gyermekarcot kereste a férfi arc térképe mögött. És a régi álmokat, amiket együtt álmodtak a jövőről, amikor a fiú megnő és katona lesz, bajnok, híres hadvezér s talán egyszer királyi trónusra lép föl. Nézte, forgatta, mintha nem akarna hinni a szemének, amint ujjai a gyérülő fürtökbe túrtak s a keskeny váltak csontos szögleteit tapogatták. Hol van a katona, hol van a bajnok ? Hisz ez szakasztott olyan, mint az anyja, ugyanaz a vékonyság és ugyanazok a szomorú szemek. S már a fiú is érezni kezdett valamit, amit Anka döbbent nézése vetített feléje, kényelmetlennek, nehéznek érezte már az erős karok érintését is és lassan, feszengve hátrább húzódott.

— Hát nem lett katona ? — kérdezte Anka csalódottan.

A fejét rázta és lesütötte a szemét. Szerette volna, ha már Anka se nézi és kedvetlenül felelgette, hogy nincs felesége, mátkája se és egyelőre nem is gondol a nősülésre.

— Úgy — felelte Anka olyan hangon, mint akinek egyszerre semmi köze sincs már az egészhez.

Hallgattak mind a hárman. Az öregember félve forgatta, alig merte szívni a cigarettát, amivel megkínálták. Anka elnézett az ablakon, távoli domboldalak felé, amiket oly sokszor látott innen s jól esett azokra néznie, mert most is olyanok, mint akkor régen.A

fiú meg ott állt szégyenkező, bús mosollyal Anka előtt, mert Anka szeméből meglátta önmagát, úgy ahogy van, kopaszodó fejével, vékony mellkasával, s az évek kegyetlen vésőiével az arca körül. Szeretett volna eltűnni, vagy megmagasodni olyan daliásán, aminőnek Anka álmodla őt a jövőbe. Aztán az anyjára gondolt, aki előtt sohase kellett ilyen szégyenkezéssel sütnie le a szemét. Ha megállt előtte, hogy nézd Anyám, maholnap már hajam sincsen, az anyai kéz gyöngéden megsimogatta, az anyai tekintet ragyogva mosolygott: szép vagy fiam. Vagy azt mondta : nézd, itt a szemem alatt már kibújnak a szarkalábak, az anya a fejét rázta, hogy semmi, semmi, szép vagy fiam. Vagy panaszkodott, hogy egyszer egy asszony, mert közéjük állt egy másik férfi, szép és fiatalabb, az anya tágranyitotta a szemét csodálkozva : örülj, majd jönni fog egy másik, ó ne félj, csak akarnod kell, te szép vagy, jó vagy fiam.

Rábámult a karosszékre, ahol tegnap még ő lélekzett, és szeretett volna odaborulni, de a karosszék üres volt, a bútorok,, képek, falak, melyek annyiszor vették át az ő szomorú pillantását, most is azt viszonozták magukból, mint valami tükörképet, amely azonban már megfoghatatlan.

Hirtelen megfordult, az ablakhoz állt s csak a válla rázkódott az elfojtott sírásban.