Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-07-01 / 5. szám - Szitnyai Zoltán: Két anya

Szitnyai Zoltán : Két anya

És azt se lehetett tudni, hogy kinek a nevét tanulta meg előbb. Egyszercsak azt mondta, hogy mama, de ugyanakkor már azt is tudta, hogy Anka. Az anya szerint azt mondta előbb, hogy mama, Anka szerint, hogy Anka. Vájjon melyiket szereti jobban ? Egyszer meg is kérdezték tőle, nem felelt mindjárt s csak vonakodva mondta ki, hogy mamát.

Egyszer meg az anya hosszú pörölésbe kezdett Ankával, mert eltört egy tányért, szinte örült, hogy pörölhetett vele valamiért és egyre azt hajtogatta, hogy tehette ezt Anka, hogy lehetett ilyen ügyetlen ? A kisfiú már hét éves volt akkor, darabig hallgatta a pörölést, aztán felemelt egy tányért, a földre ejtette és nyugodta mondta : Anyukám igy.

Egy év múlva mégis elkerült Anka a háztól, mert férjhez ment, illetve anya férjhez adta egy szőke, rózsás-arcú emberhez, aki erdőkerülő volt az állami erdészetnél. Azóta a kisfiú már csak szombatonként láthatta Ankát, amikor az leballagott hozzájuk a hegyek közül, tejjel, juhturóval, vajjal, izes és fanyar gyümölcsökkel, amiket a kisfiú szeretett, ilyenkor ő főzte meg az ebédet, azt is úgy, ahogy ők ketten szerették s ahogyan csak Anka tudta azt főzni. S amikor elment, a kisfiú a lábába csimpaszkodott, hogy nem, nem engedi, Anka meg majdnem sirva fakadt, de azért nevetni próbált, hogy nem, nem, máris jön viszsza és halk szipogással lépett ki a kapun.

Aztán ezek a látogatások is elmaradtak, a szőke erdőkerülő szerencsét akart próbálni Amerikában és Ankának követnie kellett. A kisfiú nem is volt otthon, amikor búcsúzni jöttek. Hónapok múlva képeslapot kapott a tengerentúlról Ankától, amire hosszú levéllel akart felelni és már el is kezdte, hogy Édeskedves Anka... de ez a levél sohase Íródott meg, múltak az évek, az apa is meghalt s Ankáról már alig esett szó a házban. Aztán a kisfiúból is férfi lett és más városba került el hazulról.De

ha látogatóba jött haza, olyankor mindég megkereste a régi családi képek között azt, ahol együtt voltak levéve Ankával. «Milyen szép ez az Anka, bizonnyal sokan szerették,» gondolta magában, amint a képet nézte s jól esett arra gondolnia, hogy valamikor őt ringatta ez a szép test, az ő mezítelen kis testét, mezítelen, rózsás keblei fölött. És kérdésekkel ostromolta az anyát arról, hogy tulajdonképen milyen is volt az Anka ? Az anya meg félve tette vallomásait, hogy igen, az Anka jó volt, szép volt és hü volt, aztán örült, ha ismét másról beszéltek. Mert sietve szállnak az évek, ki tudja, hogy hányszor láthatják még egymást, hiszen az ő haja már ősz, egészen ősz, csak a szeme maradt olyan nagy és szomorúan csillogó, mint régen és mint azóta a fiáé is.Aztán

újabb évek teltek el s az anya azzal a hírrel fogadta