Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-07-01 / 5. szám - Szitnyai Zoltán: Két anya

Két anya

Azt mondta az orvos, hogy szoptatós dajkát kell adni a kicsi mellé, különben éhen fog pusztulni. így került a házhoz Anka, a tizennyolc éves parasztleány. A csecsemőt kivették az anyai ágyból, ölelgető anyai karok közül, Anka pedig gyors mozdulattal kigombolta a feszülő mellényét, mely alól habos-fehéren dőltek ki telt keblei, ölbekapta a gyermeket, vidám dalocskára gyújtott halkan, ringatta, simogató ütésekkel paskolta a pólya domboruját, s a csöpp kis száj mohón tapadt, apró tej cseppek csordultak, csillogtak fehéren az ajkak szélén s az éhes nyöszörgés halk csammogássá békült az életerő bő forrása fölött.Az

anya meg szomorúan nézte, hogy milyen erős az a másik, ezer-ráncu ruhában szélesen, mint valami kotlós, két keble tajtékzik, mint a felkorbácsolt tenger s hullámvölgyében úgy ringatja a pólyát, mintha csöpp csónak volna. A gyermek meg csak szivja a tejet, rózsásodik az arca s álmos jólakottságba hunyódnak szempillái. Milyen önző és hálátlan a gyermek, csak éhes, csak jóllakni-vágyó, megenyhül az idegen testen is, ha enni ad neki. S Anka adott, bő fölöslegben ontotta magából a tejet, erőt, életet.

Ezért mindenki megszerette a házban, még az anya is, bár érezte, hogy féltés és gyűlölet is van ebben a szeretetben. Alig várta, hogy a gyermeket elválasszák a tápláló emlőktől és Ankára ne legyen többé szükség. Ne kelljen többé anyai örömökben osztoznia. De Anka kijelentette, hogy ő bizony nem megy, egy tapodtat se mozdul a kicsijétől s úgy villogott fenyegetően, mintha tiz körömre menne érte. Az apa mosolygott, hogy akkor hagyjuk, ha már ennyire szereti a gyereket, de az anya annál inkább akarta, már sirva követelte, hogy küldjék el Ankát. Aztán még se lehetett, mert étel ezután is csak Ankától kellett a csecsemőnek, csak ha ő hozta kis pohárban a langyos fejecskét, csak ha ő kanalazta a szájába apró kortyokban a meleg levest. Próbálgatta a szegény anya is édesgető, hizelgő szóval, halk dudolással, próbálta eltanulni Ankától a varázslatot, de a gyermek sírt, elfordította arcocskáját, haragosan kalimpált a kezeivel s a vége mindég az lett, hogy hívni kellett Ankát, aki jött büszke, jelentőségteljes mosollyal, mint aki előre tudta, hogy úgy is igy lesz és megetette a gyermeket.

— Istenem — kesergett néha az anya — hát kit szeret, ki az anyja, aki világra hozta, vagy aki éppencsak enni ad. nekil