Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-07-01 / 5. szám - Szenteleky Kornél: A vajdasági magyar kultúra és irodalom élete

SzentelekyýQornél : A

vajdasági magyar kultura

deti irodalom hiányzott a lapokból. Jó néhány évig tartott, amig az eredeti cikkek és novellák annyira megszaporodtak, hogy számban elnyomhatták az ollózott pesti Írásokat. A Szabadkán megjelenő Bácsmegyei Napló egyre több tért adott a régi és uj íróknak, az irodalommal kacérkodó újságíróknak, úgyhogy nemsokára beszélni lehetett a helyi irodalomról. Van-e vajdasági irodalom? Legyen-e vajdasági irodalom? Hosszas vita indult meg e kérdések felett, de végeredményben senkisem látta szükségét annak, hogy regionális alapon uj irodalom alakuljon. A legtöbb vitatkozónak az volt az álláspontja, hogy mindenki Írjon oda, ahová akar s ahol Írásait elfogadják. Akkor még senkisem látta szükségesnek, hogy a délszlávországi magyarságnak önálló és öntudatos kisebbségi irodalma legyen.

Az első magyar folyóirat ezen a tájon egy aktivista folyóirat volt. Ez nem volt véletlen. A Vajdaság volt az a hely, ahol a legszabadabb, leghitetlenebb s talán legmerészebb líra termett. Nekünk nem voltak tradícióink, nem voltak elődeink, költőinket következőleg nem befolyásolhatta a múlt, a történelem vagy valamilyen elnopszihologiai tényező. A költők nálunk irányítás, tradíciók nélkül indultak útnak, egyedül a jelenben éltek, nem húzta őket sem a föld, sem a múlt. A tradíciók és emlékek nélküli emberek progresszivek, sokszor szélsőségesek, de mindenesetre frissen és könnyen menetelnek. Az általános emberit vagy a dolgozók nemzetköziségét vallják, hirdetik, látókörük mindenesetre széles, de tekintetük nem olyan éles, mintha szűk körre szorítkozna. A messzi horizont mindig elmosódottabb, mint falunk ákácos határa.

Ezek a körülmények magyarázzák a vajdasági líra couleur locale hiányát, az örök emberinek, a nagy és mindent átfogó eszméknek határtalan hivését, a költők tág, kozmikus világszemléletét. Ezért voltak merészebb költők a Vajdaságban, mint Magyarországon, Szlovenszkóban vagy Erdélyben. Ez a merészség és kötetlenség persze ma már nem az, mint néhány év előtt. A költők ma már közelebb jutottak a földhöz, egyre többször olvasunk vádakat, keserű panaszokat és lázongó fájdalmakat a vajdasági közönyről, a fénytelen sárról, a szívtelen Kánaánról, legújabban pedig a Tiszának, a bácskai buzatengernek is vannak poétái. A táj hangulata, problémáink sajátos ize tehát lassan mégis csak beköltözik költőink lelkületébe, noha még messze vagyunk attól, hogy állandó jellegzetesség legyen az itt-ott felbukkanó helyi színből.

Csodálatos, hogy az elbeszélőknél még ritkábban találkozunk helyi színnel. Akkor, amikor Erdélyben hatalmas regények jelennek meg az erdélyi magyarság életéről és problémáiról, amikor Szlovenszkóban erős elbeszélőtábor foglalkozik az ©ttani magyarság sorsává^ nálunk alig találunk egy-két helyi