Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-07-01 / 5. szám - Szenteleky Kornél: A vajdasági magyar kultúra és irodalom élete

SzentelekyýQornél : A vajdasági magyar kultura deti irodalom hiányzott a lapokból. Jó néhány évig tartott, amig az eredeti cikkek és novellák annyira megszaporodtak, hogy számban elnyomhatták az ollózott pesti Írásokat. A Sza­badkán megjelenő Bácsmegyei Napló egyre több tért adott a régi és uj íróknak, az irodalommal kacérkodó újságíróknak, úgyhogy nemsokára beszélni lehetett a helyi irodalomról. Van-e vajdasági irodalom? Legyen-e vajdasági irodalom? Hosszas vita indult meg e kérdések felett, de végeredményben senkisem lát­ta szükségét annak, hogy regionális alapon uj irodalom ala­kuljon. A legtöbb vitatkozónak az volt az álláspontja, hogy mindenki Írjon oda, ahová akar s ahol Írásait elfogadják. Ak­kor még senkisem látta szükségesnek, hogy a délszlávországi magyarságnak önálló és öntudatos kisebbségi irodalma legyen. Az első magyar folyóirat ezen a tájon egy aktivista folyó­irat volt. Ez nem volt véletlen. A Vajdaság volt az a hely, ahol a legszabadabb, leghitetlenebb s talán legmerészebb líra termett. Nekünk nem voltak tradícióink, nem voltak elődeink, költőinket következőleg nem befolyásolhatta a múlt, a törté­nelem vagy valamilyen elnopszihologiai tényező. A költők ná­lunk irányítás, tradíciók nélkül indultak útnak, egyedül a je­lenben éltek, nem húzta őket sem a föld, sem a múlt. A tra­díciók és emlékek nélküli emberek progresszivek, sokszor szél­sőségesek, de mindenesetre frissen és könnyen menetelnek. Az általános emberit vagy a dolgozók nemzetköziségét vallják, hir­detik, látókörük mindenesetre széles, de tekintetük nem olyan éles, mintha szűk körre szorítkozna. A messzi horizont mindig elmosódottabb, mint falunk ákácos határa. Ezek a körülmények magyarázzák a vajdasági líra cou­­leur locale hiányát, az örök emberinek, a nagy és mindent átfogó eszméknek határtalan hivését, a költők tág, kozmikus világszemléletét. Ezért voltak merészebb költők a Vajdaságban, mint Magyarországon, Szlovenszkóban vagy Erdélyben. Ez a merészség és kötetlenség persze ma már nem az, mint néhány év előtt. A költők ma már közelebb jutottak a földhöz, egyre többször olvasunk vádakat, keserű panaszokat és lázongó fáj­dalmakat a vajdasági közönyről, a fénytelen sárról, a szívtelen Kánaánról, legújabban pedig a Tiszának, a bácskai buzaten­­gernek is vannak poétái. A táj hangulata, problémáink sajátos ize tehát lassan mégis csak beköltözik költőink lelkületébe, noha még messze vagyunk attól, hogy állandó jellegzetesség legyen az itt-ott felbukkanó helyi színből. Csodálatos, hogy az elbeszélőknél még ritkábban találko­zunk helyi színnel. Akkor, amikor Erdélyben hatalmas regé­nyek jelennek meg az erdélyi magyarság életéről és problémái­ról, amikor Szlovenszkóban erős elbeszélőtábor foglalkozik az ©ttani magyarság sorsává^ nálunk alig találunk egy-két helyi

Next

/
Thumbnails
Contents