Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-06-01 / 4. szám - Darkó István: Égő csipkebokor

Darkó István:

Égő

csipkebokor

pedig \alaha

az

intelligens pályán is egészséggel duzzadó, élő, akaró, cselekvő férfiúnak, falu-egészséges parasztivadéknak készült.

Idáig ért Turcer tanár úr és eldörgölte könnymorzsás szemét. Még ennyit súgott Gyurinak:

— Kár, hogy most nem fejezhetem be vallomásomat. Talán ennyiből is ért engem. Kötelességem volt ezt megmondani, mert a poprádi Szláviéban beteges fintorgással bántam emlékeimmel és magával, Bódi Gyuri. . . Egyszóval megértett s már megyek is. Nemsokára elutazom, miután gyógyittatásom véget ért. Búcsúzni még eljövök...

Elgörbült vállal, középen maradt mondókával állt az ajtóban. Tétován, panaszos szájszöglettel motyogott még valamit. Sovány arca megtört kifejezést váltott, kopott, fényes ruhát, a panaszkodás elhordott, kifordított, tükrösre ült fekete öltözékét. Hústalan, bojtos testén, betegség-szopogatta csontjain valósággal ilyen ruha volt, álszabott, elnyűtt ferencjóska.

— Jöjjön, jöjjön tanár úr, — beszélt a kérlelő, váratlan ijedelem Gyuriból, — nagyon szívesen látom, érdekel, amit mond. Hanem az a szó, hogy falu-egészséges, nem pászol egyikünkre sem. Nemcsak a tanár úrra, énrám sem. Nézzen rám 1

— Aá, a maga esete egészen más, meg fog gyógyulni. Magánál egy kis malőr az egész baleset, véletlenül megkéselték, mondjuk, de behegged. Holtbiztos... De nekem nincs gyökerem, érti ? Kiszakítottak, vagy kiszakítottam magamat és csak az hiányzott még, hogy forró vizet kapjak, tüdőlötyögést s már készen volt a szentencia. Forróvizet a kopaszra. Azért nem lábolhatok ki ebből, amiért a halnemű nem élhet meg a Sóstengerben, a jegesmedve a Szaharán és a falusi bakter fia a városban.

Gyuri egyszerre értelemmel fogta fel a szegény ember baját. Az eredetét már látta annak, de teljes okát még nem egészen :

— Ugyan ne mondjon már ilyet tanár úr, hát mért ne élhetne a városban s lehetne a legelső valaki a falusi ember kitanúit fia is ? Hányat ismerek!

— Ismerhet, persze. Nem is általánosítok, én csak egyik fajtája vagyok az esetnek, szerencsétlen fajtája. Kitanultam, apám szegény a töltésről kaszált füvei tehenet tartott, két darabot, a tejet eladta, méhest rendezett be, soha mézet nem evett, vizes kávét ivott, taníttatott. Egyetemre járatott. Tanár lettem. Az internátusbán laktam, mindent megtanultam, ami elő volt Írva. Kineveztek tanár úrnak. Minden jól ment, előléptettek, de mindig volt egy nagy bajom, a kezemet nagynak és vörösnek éreztem, a körmömet vastagnak s a kanalat, kést markolnom kellett, ha meghívtak ebédre. Jót tudtam bánni az evőeszközzel, érti-e, de azt hittem, hogy mégsem bánok vele tökéletesen s ezt mások is észreveszik rajtam. Társadalmilag nem boldogultam. Feszélyezett, ha a díványon mellém ült a házikisasszony, mert akkor hirtelen azt éreztem, hogy megszagol raj