Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-06-01 / 4. szám - Keller Imre: A Tegnap Asszonya
Keller Imre: A Tegnap Asszonya És a középkori nőt ebben a szentjeromosi szellemben nevelték’ Ezek után könnyű magunk elé képzelni a középkori asszony lelki berendezését. Az okosság nem igen bántotta. A tudományszomj nem tette álmatlanná éjszakáit. A világi dolgok nem nagyon izgatták. A nyilvános szerepléstől visszavonult. Igyekezett a társadalomban szerénynek és ájtatosnak látszani. Az isteni, illetőleg az egyházi parancsokhoz szigorúan ragaszkodott. És ha azt akarta, hogy a nagynyilvánosság megbecsülje őt : szeplőtlen tisztaságban igyekezett ragyogni. Ezzel elérte, hogy az Isten-eszme az átlag nőben sokkal erősebben, jámborabban, mélyebben és következetesebben öltött testet, mint az átlagférfiben. Mert a férfi bármennyire is csak az Isten-eszmének akart élni, tudományszeretete, az ismeretlen dolgoknak kifürkészési vágya, a művészi hajlama, az irói ambíciók, az egymáson való felülkerekedési ösztön, a közélet terén való szereplési viszketegség és a többi profán érzelmek arra kényszeritették, hogy világi dolgokban is forgolódjék. Amig tehát a nőt egyenesen arra kényszeritették, hogy teljes odaadással és kizárólagosan csak az Isten-eszmének éljen, addig a férfi csak akkor tudott az Isten-eszmének zavartalan szolgája lenni, ha vagy szentté vált, vagy pappá szenteltette magát. És mert a nőből a kor uralkodó eszméje: az Isten-eszme tökéletesebben és teljesebben verődött vissza, mint a férfiből, ezért a nő a férfi fölé kerekedett. A világi dolgokkal elfoglalt, véreskezü, erőszakos, uralomravágyó férfi lassan a nőben tisztelni, megbecsülni és szeretni kezdte azokat az eszméket, melyek megvoltak ugyan az ő lelkében is, de nem juthattak olyan egységes egészben nyilvánosságra, mint a nőben. A középkor elején, az Isten-eszme uralmának legvirágzóbb idején a nő, mint a testiség szimbóluma, mint a bűnnek, az elkárhozásnak eszköze közgyülöletnek, közutálatnak és általános megvetésnek volt a tárgya. De amikor a nő megmutatta, hogy „test tud lenni test nélkül“, hogy a szeplőtlen tisztaság liliomos edénye is tud lenni, hogy képes magában legyűrni a test vágyait és csak a léleknek élni, csak az Isten-eszmét szolgálni, akkor a nőt tisztelni kezdik. Ebben a tiszteletben a nő a férfit megszelídíti, mérsékletre kényszeríti és a férfi fölé kerekedik. És amikor a lovag egyházi ceremóniák között arra esküszik, hogy egész életén át Istent szolgálja, ugyanakkor már nem tartja az Isten-eszmével ellentétes dolognak, hogy egy másik esküt is esküdjék, még pedig arra, hogy a jövőben a nőket is tisztelni fogja, sőt kardja védelme alá veszi őket. Ebben a hódoló udvariasságban, alázatos tiszteletben, oltárraemelt bálványozásban csak azok a nők részesülhettek, akiket a közvélemény tisztáknak, vagyis tisztességeseknek ismert. Ebből önként következik, hogy a tisztességtelen asszonyokat kizárták a társadalomból. A férfiérzékiség prédájának, kanálisának tekintették, akiket minden rendelkezésre álló módon meg kellett büntetni. Csak
