Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-06-01 / 4. szám - Erdélyi költők (Áprily Lajos: Az aranymosó balladája), (Bartalis János: Míg meghallja fájó messzeség), (Berde Mária: Az én apám), (Dsida Jenő: Az erdélyi szüret dicsérete), (Reményik Sándor: Zuhanók vigasztalása)
Dsida Jenő: Vers AZ ERDÉLYI SZÜRET DICSÉRETE A sors gálád napok közé sodort. Nincs semmi, semmi víg szüreti hang itt: a szőlősgazda szomszédjára sandít s a pinceszájra követ kőre hord. Zárt ajtók mögött sir a lezuhant hit. Unott, bús arccal szürcsölik a bort, mely dohos pincék mélyében kiforrt és gyűlöletet száz repedt harang szít. Mikor majd égi igék zengenek s közös szüret nagy boldog mámorával együtt mulatnak három nemzetek s egymást hintik a könnyek harmatával — Úristen, akkor én már hol leszek s kiből fakad majd harsogó, vidám dal ? DSIDA JENŐ ZUHANOK VIGASZTALÁSA 1. SIKOLTÁS Jaj, fenn a fényes tiszta csúcson A balkezű sors meglökött, — Alattam a hegy röge porlik S a mélybe hullva dübörög. És hullok én is, — percek, évek Porlanak lábaim alatt? Már nem tudom, — talán az élet Csak egy ily hulló pillanat. A csúcs felé, a csúcs felé
